Karácsonyi mese nagyiéknak

 

Hókristályba zárt karácsony

 

Milla és Lizi az ablakra tapadva bámulták a sűrűn szállingózó hópihéket. Nagyon szerettek itt ücsörögni, hiszen mindig akadt valami, amit alaposan szemügyre lehetett venni: hol a járókelő embereket (akik mindig nagyon de nagyon hasonlítanak valakire, vagy éppen ők maguk azok), hol egy-egy természeti csodát, ami furcsamód csak ott, csak abban a pillanatban történik éppen. S mindezt aztán jól bele lehet írni a ház titkos fiókjaiban megbúvó unikornisos, sellős naplók valamelyikébe, vagy rajzlapok százaira álmodni a folytatást.

A 4 és fél évvel fiatalabb Lizi ilyenkor mindig teljes arcával az ablaküvegre tapad – nagyon mókás, ahogy palacsintafeje a gyakran megidézett serpenyő-képű szörnyecskéhez kezd hasonlítani – de ahhoz, hogy az alapos szemrevétel megtörténhessen, ez egy kihagyhatatlan lépésnek számít. Így történt most is, amikor hirtelen az ablakpárkányra ereszkedett egy csinos kis hópehely.

-          Óvatosabban lapítsd az arcod az ablaküvegre, nehogy elijeszd a hókristályt! – intette kishugát Milla.

-          Milyen hókristályt? Hiszen ez csak egy közönséges hópihe! Ahogy az ablakpárkányhoz ér, máris elolvad! – vágta rá Lizi.

-          Ha minden hópihe elolvadna, akkor mégis miből lesz a hótakaró? Nos, ide figyelj, te kis palacsintafej – kezdte Milla – jól vésd ultralapos kobakodba, hogy a legtöbb hópihe hókristály is egyben.

-          Micsodaaaa? Hókristály? Kristály….gömb? Olyan, amibe ha belenézek, vagy sokáig bámulom, megláthatom, hogy más országban, vagy kontinensen mi történik? – kérdezősködött Lizi. Megláthatom azt is, hogy a nagyiék éppen mit csinálnak, úgy, hogy nem is tudják, hogy figyeljük őket?

-          Hát…. – gondolkodott kicsit Milla – félig igen, félig nem a pontos válasz. Figyelj, elmagyarázom: először is azt érdemes tudni, hogy a hópehely sok-sok jégkristályból tevődik össze.

-          Érdemes tudni???? Hm…. – sóhajtott volna közbe Lizi, de Milla lelkesülten tovább magyarázott.

-          A hókristályok kialakulásához az kell – folytatta Milla – hogy szuperhideg vízcseppek képződjenek a felhőkben, amelyek aztán jól megfagynak.  S ahogy egymáshoz tapadnak, sokféle formájú, mintázatú kristály keletezik belőlük. Ezért is látjuk olyan szépeknek őket.

-          Micsoda??? – vágott közbe most már ingerülten Lizi. Én nem látom szépnek őket! És nem is értem, hogy miért rajzolják csillag- meg mindenféle fidres-fodros alakzatúnak a kifestős könyvekben, vagy ti is, abban a híresen okos iskolátokban. Most komolyan, itt van ez a hópihe, hiába nézem közelről, oldalról, még közelebbről, én bizony nem látok benne semmit. Az égegyadta világon semmit!

-          Várjál, várjál, most figyelj! – vett mély levegőt Milla – majd folytatta az eszmefuttatást. Miután ezeket az információkat tényként kezeljük, a többit tulajdonképpen, hát… hogy is mondjam: belelátjuk, be-le-lát-juk! Ilyen egyszerű! – csapta össze a kezét.

-          Szabad szemmel ugyan nem láthatók a kristályok, viszont ha jó erősen koncentrálsz, és kitartóan nézed, akkor igenis, megláthatod! – kerekítette le a mondanivalót.

-          Szóval akkor mégiscsak hasonlít egy kristálygömbhöz?! – tűnődött bizonytalansággal a tekintetében Lizi.

-          Igen! Azaz félig igen, félig nem….. – próbált újra nekifutni a gondolatmenetnek Milla. Gömbnek nem mondhatjuk, hiszen az előbb szögeztük le, hogy szögletesek. De….

Ekkor Lizi már végképp elveszítette a fonalat, a fejében cikáztak a különlegesebbnél különlegesebb szavak: leszögeztük…, szögletesek…, mintázatok…, kristályok…. De azért próbált érdeklődést erőltetni palacsintaképére.

-          Viszont, ha kitartóan nézzük – folytatta Milla – és jó erősen koncentrálunk hozzá, akkor megtörténhet a csoda: megláthatjuk a belső szerkezetét, ami mindig hasonlít valamire (vagy valakire, vagy éppen ő maga az – hangzott az ismerős mondat Lizi fejében, de szólni már végképp nem mert semmit), s mindig egy különös alakzatot formáz – fejezte be örömittasan mondandóját Milla.

-          Érteni vélem….. – mondta elcsigázottan Lizi. Tényleg érdekesek ezek az információk ezekről a… szögletes víz-kép-csepp…, víz-kő-csepp…, víz-csepp-kő… vagy hogy is mondtad ….izékről. És a tetejében, milyen mázlisták vagyunk mi, 5 évesek, hogy 9 és fél éves okos nővérüktől mindezt meg is tanulhatjuk!

Így motyogott maga elé Lizi, s közben azon kapta magát, hogy újfent serpenyő-képűt megidézve bámul ki az ablakon a – most már – csillag alakú hópihére. S mintha azt is látni vélné a csillag közepében, ahogy egy homályos kis szoba belsejében épp a nagyiék tüsténkednek, készülődnek a közelgő ünnepekre. Egyszerre minden lámpa kigyúl, hogy még fényesebb, még szikrázóbb legyen a csillag alakú hókristály.

-          Milla, Milla, gyere, nézd te is! – kiáltott fel Lizi! Működik a varázslat, a varázslatunk! Sokáig néztem a hókristályunkat, és tényleg ott látom benne az ötszögű csillagszobát, nagyiék szobáját. Vakító fény veszi körül őket, de azért kivehető, hogy a karácsonyra készülődnek!

Ekkor lépett be épp a nappaliba Anya.

-          Úgy látom, megint palacsintaképű szörnyeset játszotok! – szólt mosolyogva.

-          Anya, ne vicceskedj, ez most tényleg komoly! Gyere gyorsan, te is megbizonyosodhatsz a két szemeddel! Látod itt a párkányon ezt a hókristályt?

-          Persze, hogy látom – csatlakozott a csodakeresőkhöz anya.

-          Na, és ha közelebb jössz, tudod, egész közel az arcoddal az ablaküveghez, szorosan rátapasztva, látod benne azt az ötszögű csillagot, ami annyira fényesen világít?

-          Várjatok csak…., igen…., esküszöm, hogy látom! És a belsejében, mintha ott lennének a nagyiék, akiket olyan régóta láttunk! Tényleg csoda-hely ez az ablak!!!

Ekkor már mindhármójuk arca palacsintaként lapult az ablaküvegre, a felismerhetetlenségig hasonlítottak egymásra, vagy valakire, vagy valamire….

Képzeletben pedig már nagyiék hókristály-szobájában voltak, hogy még véletlenül se maradhasson el az idei közös karácsony.

Mozgás…örömmámor…adrenalinteli napbúcsúztatók

Hát én sem voltam kivétel… A szüleim ugyanúgy hisztériás rohamot kaptak, amikor megtettem az első önálló  lépéseket, s lelkesedésük oly mértékben ragadt át rám, hogy azóta sem tudok szabadulni a kétlábon járás adta szabadságérzés fogságából.

Elképzelhetetlen, hogy egy lépés, milyen „különdicséretet” tud kiváltani. Azóta újra és újra azon vagyok, hogy minél többször kiváltsam ezt az elismerést.

Mintha belülről hajtana valami, tétova lépések, félrelépések, fájdalmas fenékre huppanások és komoly fizikai megpróbáltatások ellenére sem állhat senki és semmi az utamba, én csak megyek, tántorgok, az egyensúly felborulásával fenyegető pillanatokkal, felnőtt-tekintetekkel dacolok, kötéltáncos módjára hadonászok, egyensúlyozok…, s közben semmilyen stratégiám nincs a végtelenbe való „belelendülés” sikeres abszolválására.  

Emlékszem, az első lakhelyem viszonylag szűk volt, de már ott is megtaláltam a módját annak, hogyan lelhetem végtelen örömömet a nyújtózásban, tekergőzésben, rúgdosásban… Szóval, azt hiszem, én mindig is akartam a helyváltoztatást. 4-5 hónaposan sem az energiafelhasználás minimalizálására törekedtem, s a szüleim szerint ezután meg már végképp nem fogok.

Azt hiszem, naponta 2-3 kilométert már álszerénység nélkül borítékolhatok, s ha így folytatom –ti. az esti edzésekkel is könyörtelen vagyok-, lassan elkezdhetünk vízionálni egy esetleges versenysportolói pályaívet is.

De hogy kitérjek kicsit az esti edzésprogramomra: azért is nevezhető különlegesnek, ugyanis általában úgy kezdődik, hogy először szépen lefekszünk, bebújunk a hálózsákunkba, kipipáljuk a „jóéjtpuszis” rituálénkat, s egyszer csak nekem eszembe jut, hogy az edzésprogram utolsó pontját nem teljesítettem, így hát azonmód adom is a jelzést a napjukat még sokszor csak akkor kezdő nagyoknak, hogy hoppá, nem teljes a nap(om), hátravan a kihagyhatatlan napbúcsúztató.  Ilyenkor az történik, hogy pizsamára kis kardigán kerül –mókásan nézek ki, pózolós képre ilyenkor nem szoktam vállalkozni-, újra kikerülünk a nappali közepére, ahol jó tágas a hely - egy egésznapos edzésterv lebonyolításához átalakítva-, s indul is a rövidebb-hosszabb sprint-sorozat, a fogócskával megspékelt adrenalinfűszeres napbúcsúztató, amikor mindenki ujjong, fáradtságtól elcsukló hangon nevet, majd újra lelkesedik, tapsol, hajráz, bátorít, végül ernyedten elnyúlik a páston..

Ezek szerint, nem mondható, ugye, hogy az energiahatékonyság fogalmát én megvalósítom?