Mozgás…örömmámor…adrenalinteli napbúcsúztatók

Hát én sem voltam kivétel… A szüleim ugyanúgy hisztériás rohamot kaptak, amikor megtettem az első önálló  lépéseket, s lelkesedésük oly mértékben ragadt át rám, hogy azóta sem tudok szabadulni a kétlábon járás adta szabadságérzés fogságából.

Elképzelhetetlen, hogy egy lépés, milyen „különdicséretet” tud kiváltani. Azóta újra és újra azon vagyok, hogy minél többször kiváltsam ezt az elismerést.

Mintha belülről hajtana valami, tétova lépések, félrelépések, fájdalmas fenékre huppanások és komoly fizikai megpróbáltatások ellenére sem állhat senki és semmi az utamba, én csak megyek, tántorgok, az egyensúly felborulásával fenyegető pillanatokkal, felnőtt-tekintetekkel dacolok, kötéltáncos módjára hadonászok, egyensúlyozok…, s közben semmilyen stratégiám nincs a végtelenbe való „belelendülés” sikeres abszolválására.  

Emlékszem, az első lakhelyem viszonylag szűk volt, de már ott is megtaláltam a módját annak, hogyan lelhetem végtelen örömömet a nyújtózásban, tekergőzésben, rúgdosásban… Szóval, azt hiszem, én mindig is akartam a helyváltoztatást. 4-5 hónaposan sem az energiafelhasználás minimalizálására törekedtem, s a szüleim szerint ezután meg már végképp nem fogok.

Azt hiszem, naponta 2-3 kilométert már álszerénység nélkül borítékolhatok, s ha így folytatom –ti. az esti edzésekkel is könyörtelen vagyok-, lassan elkezdhetünk vízionálni egy esetleges versenysportolói pályaívet is.

De hogy kitérjek kicsit az esti edzésprogramomra: azért is nevezhető különlegesnek, ugyanis általában úgy kezdődik, hogy először szépen lefekszünk, bebújunk a hálózsákunkba, kipipáljuk a „jóéjtpuszis” rituálénkat, s egyszer csak nekem eszembe jut, hogy az edzésprogram utolsó pontját nem teljesítettem, így hát azonmód adom is a jelzést a napjukat még sokszor csak akkor kezdő nagyoknak, hogy hoppá, nem teljes a nap(om), hátravan a kihagyhatatlan napbúcsúztató.  Ilyenkor az történik, hogy pizsamára kis kardigán kerül –mókásan nézek ki, pózolós képre ilyenkor nem szoktam vállalkozni-, újra kikerülünk a nappali közepére, ahol jó tágas a hely - egy egésznapos edzésterv lebonyolításához átalakítva-, s indul is a rövidebb-hosszabb sprint-sorozat, a fogócskával megspékelt adrenalinfűszeres napbúcsúztató, amikor mindenki ujjong, fáradtságtól elcsukló hangon nevet, majd újra lelkesedik, tapsol, hajráz, bátorít, végül ernyedten elnyúlik a páston..

Ezek szerint, nem mondható, ugye, hogy az energiahatékonyság fogalmát én megvalósítom?

Az mit jelent, hogy „nem szabad”?

Igazi ördögi kör ez a „csakazértis játszma”. Valahogy így lehetne leírni az algoritmusát: én meglátok egy érdekesnek mondható tárgyat -amivel amúgy nem szoktunk hagyományosan játszani-, olthatatlan vágyat kezdek érezni a megérintésére és természetesen a megkóstolására, megindítok egy finom kézmozdulatot a tárgy irányába, ekkor Anya szemei villogósra váltanak -határozott nézését legtöbbször sűrű fejingatás is kíséri-, igazi mély szemkontaktust veszünk fel, én kicsit jobban kinyújtom a kezem a szóban forgó tárgy felé, ő kínosan elmosolyodik, én egy percre habozni kezdek –hogy visszamosolyogjak-e rá, vagy azon nyomban lecsapjak a kiszemelt tárgyra-, újból megpróbálom kicsit megpiszkálni a dolgot, Anya is közelebb jön a „történethez”, én még kitartóbban kezdem  fűrkészni a már-már vörösbe hajló szemeket, ő a lehető legkínosabb mosolyára fakad……… és ez így megy mindaddig, amíg az „érdekes” (hogy nem mondjam: tiltott) tárgyakat végül egy sajátos „ezt azért mégsem szabad” arckifejezés kíséretében közösen meg nem érintjük.

Lassan érteni vélem, hogy a történet alapmotívuma a következetesség akar lenni –következetesen közösen érinteni meg a kiszemelt tárgyat… ha-ha-ha…-, de azért olykor szívesen venném, ha egyértelműbbek lennének a jelzések –pl. ha a villogósra váltó nézés nem mindig ezzel az enyhén kínosnak nevezhető mosollyal párosulna-, és a történet végkifejletére is kíváncsiak lennénk.

Anya a múltkor egy ismerősünkkel beszélgetett és valami olyasmit mondott neki, hogy: „Megpróbáltam, és lám működött”. Találgatni kezdtem, hogy mire gondolhat, és tényleg találtam valamit a közeli emlékképek között (talán erre utalhatott). A klasszikus nagyjelenetünk: pelenkázóasztalon való hősies küzdelem, minél előbb véget vetni a macerának, de mégis kíváncsi lenni a történet „végtermékére”, ami néha összecsomagolva ott hever mellettünk. Nyújtom tehát a kezem a termék irányába, azonmód jön a kínos nevetés, az „ezt most nem szabad” testtartással párosuló szemvillogtatás… egyre és egyre közelebb kerülünk a belső körhöz… s láss csodát: nem kivárunk, hogy vajon mit lép a másik, nem közösen érintjük meg a felfedezni kívánt dolgot, hanem hirtelen elkezdjük kiegészíteni a „Nem szabad…” kezdetű mondatunkat, magyarázunk, eljátsszuk, hogy kidobjuk az összecsomagolt „valamit”, mert állítólag pi-há, pi-há… s valóban: kb. 2 órával később már magam veszem kézbe  a történet fonalát, s egy határozott kézmozdulattal, csak úgy lazán lesöpröm a korábban még hőn áhított "csomagot" a pelenkázóról.

Úgy látszik, tényleg működött: mert simogatás járt érte, s ráadásként a pelenkázóasztal fölötti lámpát is megérinthettem egy pillanatra (pedig kedves gyerekek, tudjuk, ugye, hogy természetesen ezt "sem szabad").