A játszótér nem az alvó babák helye?

A négyhetes visszafogott tiltakozásával engedtem át magam a percre azonos időpontban bekövetkező öltöztetési rituálénak, s csak akkor hangoltam magasabbra tűrőképességem arzenálját, amikor kis sapkák tömkelegének rámpróbálásával kívánták megtalálni a tökéletes befejezés euforikus pillanatát. Betalált a figyelemelterelős taktika is: egy ideig jól elszórakoztam a kezembe adott sapkarepertoár letapogatásával, de amikor egyesével rám akarták erőltetni a ruhám színárnyalatához leginkább illő darabokat, önuralmam „megállj”-t parancsolt. Előtte ugyanis már csendesen végignéztem, ahogy aprólékosan felkészülünk a bekövetkezendő helyzetre: bekészítjük az inni –s ennivalót, kiválasztjuk a kedvenc csörgő-zörgő játékfiguráimat, s a „hű, de ciki”- szituációra adható válaszlehetőségek átismétlésével, többszöri nekifutásra végre kigurulunk a táska-kocsi-még egy táska kíséretében az utcára.

Első alkalommal még nem tudtam, mi lesz a végcél. Csak találgattam mindabból, ahogyan Anya és a vörös hajú Nagyi összesúgnak: hogy az első szocializációs élmények megszerzésével az ősbizalom kialakulását is segítjük, hogy társas készségek nélkül lehetetlenség boldogulni az életben, s hogy az első barátságok életre szólóan megalapozzák a későbbi kortárskapcsolatokat. De tudván, hogy én jószerével még az alvó babák táborát erősítem, nem gondoltam komolyan, hogy ezek tényleg azt hiszik, elérkezett a „mikor menjen közösségbe a baba” fejezetünk nyitánya, de titkon azért reméltem, hátha mégis találkozhatom életem első kis barátaival, s jól szemügyre vehetem azokat a játszóeszközöket is, amikkel állítólag egyensúlyérzékem és ügyességem alapköveit fogjuk lerakni. De nem így történt. Valami különös sugallattól vezérelve, egy közeli padra telepedtünk le, s belátható közelségből, figyelőállásból szemléltük a baba- és mamatársadalom nyüzsgő tömegét. Köszönöm, nem kérek ebből a mézesmadzag-feelingből –gondoltam. Ha már idehoztatok, engedjétek közelebbről is megfigyelnem azokat a társas helyzeteket, amelyeknek hamarosan én is szereplőjévé válok, hiszen ti mondtátok, hogy a kapcsolatkezdeményezéshez két fél szükségeltetik. Éppen ezért égtelen visításba kezdtem, hátha mások is kapcsolatot szeretnének kezdeményezni velem, s hangskálám minden pontján kényelmesen elidőzve vártam, mikor dobják be körültekintő kísérőim a „hű, de ciki”-jelenethez begyakorolt mondatkezdeményeiket, mert ugye fel voltunk készülve erre az eshetőségre is. Megjegyzem, nem is találhattam volna jobb figyelemfelhívó, kapcsolatkezdeményező eszközt. Mindenki egy emberként kapta oda a fejét a hangforrás irányába, s már láttam is, ahogy a kismama-társadalom szerepekre tagolódik s indul is a találgatás, hogy az én anyukám vajon melyik alcsoporthoz fog tartozni.

…

Kéretlen tanácsot végül nem kaptunk (ahhoz elég távol voltunk a játéktereptől), de Anya arcán láttam, hogy ezért a „mikor menjünk a babával először közösségbe”-kérdésért hajlandó még egy kört futni, s legközelebb, ha elérkezettnek látjuk az időt a kapcsolatkezdeményezésre, nem a „hű, de ciki” jelenetek otthoni próbáival színesítjük az együtt töltött időt, hanem önbizalomtól átitatottan, szabályoktól mentesen belevágunk a játszótársadalom sűrűjébe. Elvégre, csak így tudom én magam is Anya tudtára adni, hogy annak szólt-e az üvöltés, hogy próbára akartam tenni a bizonytalanságát, vagy annak, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztem a kapcsolatfelvételre.

Kik azok a nagyik és miért van ennyi belőlük?

Az első otthon töltött napjaim csendes szemlélődéssel teltek… volna, ha történetesen nem akad annyi megmosolyognivalóan édes, esetlen pillanat, amit egy elsőbabás családban richtig megtapasztal az „első számú”, aki végül maga válik az egésznapos családi szemlélődés „áldozatává”.

Azt ugye tudtam, hogy a 9 hónap alatt Anya a világ összes létező babakönyvét elolvasta, ezért az ápolásom- gondozásom fontosabb epizódjait illetően valószínűleg nagy öngólt nem rúghatunk (Hát rúgtunk!), így aztán teljes odaadással arra koncentrálhattam, ami körülöttem történik. Merthogy történt! A „hogyan etessünk, fürdessünk, pelenkázzunk, öltöztessünk, levegőztessünk, ápoljuk a köldökcsonkot” klasszikusok „átprogramozásán” keresztül (a programozás szót még gyakran fogom használni, ugyanis Apa révén nálunk ezt gyakran műveljük mindennel) egészen a „hogyan vigyük a nézés tudományát tökélyre” nagyetűd megkomponálásáig. Alighogy átadtam magam egy-egy cselekvéssor -legyen az pelenkázás vagy éppen köldökcsonk-ápolás- édes érintésének/játékának, máris arra eszméltem, hogy -egy hirtelen irányváltással- teljesen új mozdulatsorozatban találom magam, noha az alaptéma ugyanaz. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: Anya és Apa tudásbázisában keletkezhetett valami interferencia, s úgy tűnik, a titkos harmadik –legtöbbször bölcsen megmaradva a kívülálló narrátor szerepében- sem mindig van a „játék” magaslatán.  De jut eszembe: ki is ő? Ugye a kocsiban is ő ült Apa mellett? S ha jól emlékszem, a szülőszoba ajtajában is őt láttam tágra nyílt, könnyes-mosolygós szemekkel.

Még pocaklakó koromban hallottam egyszer, hogy amikor a babákat hazaviszik a szüleik a kórházból, Anya rendszerint nagyon-nagyon fáradt, ezért szüksége van valakire, aki a házat nem engedi „elfutni”. Szóval ő lenne az, aki vigyáz a házunkra, nehogy elfusson? De akkor miért szólítják Anyáék mégis Nagyinak? Azt hiszem, sehogy sem illik bele a klasszikus nagyi-képbe, amit az őszülő halántékú, fáradt hangú nagyikról meséltek nekem. Ezt a Nagyit egyáltalán nem nevezném fáradtnak, hiszen naphosszat „játszik” a lakásban, szórakoztatja az edényeket, nehogy mégiscsak elfussanak. Őszülő halántékúnak meg végképp nem tekinthető, hiszen épp arra az alkalomra kapott szép, új vörös színt a haja, amikor én világra jöttem. Az egyetlen, ami igaz abból a mendemondából, amit összehablatyoltak Anyáék a nagyszülő fogalmáról: hogy boldogsággal és hálával ölelnek körül, mert állítólag új értelmet adok az életüknek. Bármit is jelentsenek e magasztos szavak, én annyit érzékelek mindebből, hogy: egyhetesként talán nekem van a világon a legtöbb sapkám, a legtöbb színes kiskönyvem… s talán a legtöbb kérdésem-kételyem is: hogy egy babának akkor hány nagyija is van, s még ki mindenki életének adtam új értelmet? Történt ugyanis, hogy három hét után a vörös hajú Nagyi átadta a helyét egy újabb Nagyinak (Te jó ég! Hogy fogok mindezen kiigazodni?), aki szintén nem jár görnyedt háttal, nincs megfáradva sem, sőt, talán minden nagyik közt ő a legserényebb: beágyaz, még mielőtt felkelt volna a család, megfőzi az ebédet, még mielőtt beszerezte volna Apa a hozzávalókat, kimossa a ruhát, még mielőtt összekakiltam volna stb. De egy, amit nem lehet tőle elvitatni: hogy ő tudja a világ legbababűvölőbb mondókáit, s a karjában feküdni olyan, mintha Anya szívdobogására táncolnánk.

Ők azok, akik akkor sem haragszanak rám, ha rossz napom van és egész nap csak sírni szeretnék, ha esetleg nem akarom bevenni a D-vitamint, aminek förtelmesen babariasztó íze van (ráadásul egy hosszú nyelű valamivel próbálgatják a számba tuszkolni, amíg meg nem adom magam) vagy ha netalán kitalálom, hogy a pelus helyett a fürdőkádban szeretném kipróbálni a „pottyantás” tudományát…

De Nagyiknak nevezem azokat is, akik az önfeledt babagyönyörködés művészetét is a legmagasabb szinteken képesek művelni.