Az új etetőszékem egyenesen zseniális. Anya a pürékorszak nyitókellékeként aposztrofálja, szerintem a babaszórakozás kimeríthetetlen terepe. Amióta hivatalosan is megkezdtük a lakásban fellelhető mindennemű ételféleségek szigorú rend szerinti pépesítését, egyre gyakrabban van lehetőségem kipróbálni (magam benne). Mert ugye a jelek arra utalnak, hogy megértem erre a feladatra. A WHO és az LLL ajánlása szerint is –ti. eszerint zajlik tudományos alapokra helyezett etetésem- ha már elmúltam 6 hónapos (Épphogy!), a szájamba bevitt étel befele megy és nem tolom ki a nyelvemmel (Nem a csudát!), váratlanul gyakrabban szeretnék enni, mint akinek sosem elég (Nem is enni akarok, csak többször odabújni anyához!), képes vagyok a kezemmel megfogni az ételt és a számba tenni (Ezt már 4 hónaposan is remekül tudtam!), stagnál a gyarapodásom (Anya szerint mindig is stagnált, azt hiszem, ezért is méretkeztünk olyan indokolatlanul sokat az elmúlt 6 hónapban. De akkor mitől vagyok mégis 6 és fél kg?) azt jelenti, hogy kész vagyok erre a feladatra.
Állítólag az etetőszék nagy lépés az önállósodásom útján is, ezért teljesen természetes Anyáék szerint, hogy szeretnék teljes értékűen részt venni a folyamatban. Nekem őrülten tetszik ez a hozzáállás, s nem is nagyon tiltakozom, mikor a színes ételek, kanalak és tárolóedények pakolgatásán felül lehetőséget kapok arra is, hogy a pürésítés tudományát is hosszú perceken keresztül innen tanulmányozhassam. Mert legyünk őszinték: ez a semmivel össze nem téveszthető munkafolyamat –legalábbis ahogy az én családomban realizálódik- szórakozásnak sem utolsó. Turmixgépek, tányérok, tárolóedények garmada áll a konyhában, Anya meg –Isten tudja milyen logika által vezérelve- álló nap azzal szórakoztatja magát, hogy miután minden ételt szigorúan egyforma állagúra hozott, minden elképzelhető variációban megtölt egy-egy kis edényt velük, aztán kóstolgat, összekever, kivesz, betesz még egy kanállal… s így tovább…, hogy a végén már ő maga is sápadt arccal találgatja, hogy a sárgarépa-alma kombináció, vagy a sütőtök-burgonya kombináció volt az első a színskálán.
Aztán tetszik az első próbálkozásokról szóló elméletük is. Tanulási folyamathoz hasonlítják, vérkomolyan véve a fokozatosság elvét, s ha esetleg úgy volna kedvem, hogy nem akarok érdeklődést mutatni a bohócmutatvánnyal egybekötött, „repül a, repül a” kiskanalas első falat iránt, nincsen erőltetett menet: mindannyian tudjuk, hogy előbb-utóbb úgyis megjön az étvágyam. Mert ilyenkor ugye nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármi újat is kipróbáljak. Azt is tök lezserül veszik, hogy előfordulhat, hogy kezdetben csak tapasztalatokat akarok szerezni, s lehet, hogy csak játszani fogok az étellel (Miért, az étellel nem játszani kell?). Ez pedig fontos, mert állítólag az egészséges táplálkozási szokásaim kialakulását alapozzuk meg vele.
Még szerencse, hogy ezt az „alapozós” játékot én irányítom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése