Időben kell elkezdeni a szülők nevelését!

Ha kamaszkorom átmeneti lázadós korszakát nem a tipikus szülői-nevelői frázisoktól felfokozott hangulatban akarom átvészelni (Lányom, mi ez az újabb öltözködési hóbort? Nem megbeszéltük, hogy 11 óra az 11 óra? Te mindig a füleden ülsz, vagy csak megjátszod a szórakozottat?), időben kell elkezdenem a szülők nevelését. 

A minap épp a játszószőnyegemen tettem-vettem, amikor megütötte a fülemet egy (hangzásában-kivitelezésében is) érdekes mondat (Anyáék hosszú perceken át elemezték, s közben enyhén erőltetettnek mondható mosollyal az arcukon egyre sűrűbben nézegettek felém): „A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él és csak ritkán harap”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor egy-egy hasonló mondatot ez a „szegény gyerek”-jellegű mosoly kísér, s utána hosszú percekig két oktávval magasabb hangterjedelemben folytatódik a velem való üngyümbüngyür-kommunikáció, tudom, hogy vagy a rám fordított idő minősége vagy az önmagunk nevelése családi mini tréning egyik fejezete van éppen napirenden). Vagyis hogy én őket, és nem ők engem??? Hogy a legtutibb taktikán kívül -nagy barna szemeimmel a lehető legszebben nézni- még milyen technikák vannak, amelyek biztos sikert hozhatnak a szülők nevelésében? Ez tetszik! Ezt mindenképpen ki kell próbálnom! Ámbár a feladat nem egyszerű: tükröt tartani megrögzült szokásaik, meggyőződéseik, kondicionáltságuk elé -babamódra, babanyelven. Nem irígylem magam!

Lássuk csak! Apával talán nem lesz annyira bonyolult. Ha valamiért döcögőssé válna a tökélyre fejlesztett szeretlek-technika -a legbájosabb nézés kíséretében a zűrös dolgokkal akkor hozakodni elő, amikor épp eléggé fáradt-ernyedt ahhoz, hogy ne akarjon belevágni elsődleges szeretet-nyelvem tudományos kifürkészésébe, és épp a legjobb passzban van egy szabályok nélküli, „fordítsunk a visszájára mindent”-játékhoz- a hangomat is latba vetve azt kellene elérni, hogy „programozás” címszó alatt ne akarja (mindig csak pár percre!) megszakítani a közös játékot. Így elaprózva amúgy sem hiszem, hogy hatékonyan lehetne „programozgatni” bármiféle „rendszert” is.

A másik, amire jó lenne ránevelni/megtanítani/ha megtanítaná magát: hogy mi módon kell olyan sebességfokozatra kapcsolni, hogy a „valahová megyünk-gyerek, Anya állig beöltözve az ajtóban toporognak-Apára várva-” nagyjelenetünket lassan a felejtés enyészetének engedhessük át. Még szerencse, hogy a természet bölcsebb annál, hogy kizárólag az esetleges emberi belátásra bízza a (meg)nevelés nehéz feladatát, s inkább automatikusan működésbe lépő mechanizmusokat alakított ki erre a feladatra: pl. torkomszakadtából üvöltve, képes vagyok jelezni mikrokörnyezetem számára, hogy valami hiba történt a komfortérzetem körül.

Anyával talán nehezebb lesz a dolgom. Pedig a múltkor azt mondta, hogy én eddig is neveltem és tanítottam őt mindenfélékre. (Hogy is van ez, hogy én erről mit sem tudtam?) Például: hogy én hitettem el vele - azzal, ahogyan megszülettem-, hogy sokkal többre képes, mint gondolta volna. Vagy: hogy akkor tapasztalta meg igazán a szeretet lényegét, amikor a „megsárgulásom” körüli első kis „űrhajó-játékkal” elstartoltunk a nagy közös kalandunk kifutópályáján. De az is igencsak érdekes, ahogyan azt is tanításnak-tanulásnak– ezen belül pedig kíváncsiságot, tudásvágyat, nyitottságot tanulásnak- nevezi, ahogyan az önálló helyváltoztatással járó felfedező kedvem láb- és kéznyomát a lakás minden pontján következetesen otthagyom.

De hogy miért is nehezebb vele a dolgom?  Mert azok az Anyák, akik gyereket, (néha) Apát is nevelnek, ráadásul a munkájuk is az, hogy még sok más embert is folyamatosan csak nevelnek, nehezen zökkennek ki –akár egy játék erejéig is- a gondosan felpróbált szerepből, s folyton csak azt lesik, hogyan tudnának még egy kicsit nevelni. Anya, ha megdumálhatnánk, hogy kis időre átengeded a szerepet, hogy te magad is tudj töltekezni, kitalálnék egy olyan klassz játékot, amelyben csak egy Anya és egy Apa főszereplőre van szükség, s a Mindenáron Nevelő mellékszereplő csak epizód-jelleggel lépne színre. Mert hiszen nem lehet mindig csak nevelni… adni… nevelve adni…

Néha elég csak Anyának lenni!

Krupp manót és Morcos doktor nénit nem akarom!

Nyolc hónapig abban a boldog öntudatlanságban éltem, hogy a levegővétel ugyanúgy ajándék, ahogy a mindennapi kedves mese, vagy éppen a világ felfedezését kísérő határtalanság-érzés, de tévednem kellett. Az elmúlt pár napban bebizonyosodott, hogy ha Krupp manónak úgy támad kedve, és megorol rám valami buta félreértés miatt, hátára csapja méregzsákját –benne mindenféle orrszívó-porszívónak és isten tudja minek nevezett duguláselhárító kütyüvel- és átmenetileg jól összegubancolja a jól felépített játékmenetet, de még a levegővétel felett is zsarnoki módon átveszi a hatalmat.

Igazi cselszövő ez a kis keljfeljancsi! Éjjel támad, amikor úgy gondolja, hogy jó mélyen alszom és nem áll módomban a teljes fegyvertárral megvédeni magam, s még Morcos doktor nénivel is szövetkezik, hogy tényleg semmi se működjön a megszokott módon. Csakhogy nem hagytam magam olyan egyszerűen lefegyverezni. Bármennyire is szorongatta a torkomat, s próbálta erőszakosan ráncigálni a hangszálaimat, hősiesen küzdöttem. Védekező állásba helyeztem magam: jó magasra emeltem a fejem, s amilyen gyorsan csak tudtam, úgy hadonásztam a kezeimmel, hogy jó messzire ellökjem magamtól ezt a kis mitugrászt. Anyáék viszont annál inkább bedőltek az olcsó próbálkozásnak.  Képzeljétek, még arra is rábírta őket, hogy éjnek-éjjelén az ügyeletre rohangáljanak velem, hogy megerősítést nyerjünk Morcos doktor nénitől: tényleg Krupp manó nyerte a csatát. Csakhogy itt is felülkerekedtem a játéktudorokon!  

Először, gondoltam, hatásosabb, ha baráti módon közelítek, hátha nem kezdi mindenáron bizonygatni Morcos doki néni is, ki nyerte ezt a gége-ostromot - még a kezét is próbáltam megsimogatni, megspékelve egy csinos mosollyal, remélve, hogy eltekint a bizonyító eszközök garmadától-, de nem értékelte a közeledést. S mintha Anyát is határozott módon a Krupp-táborba akarta volna átcsábítani: először arra kérte, ugasson úgy, ahogy az álnok manó kényszerített engem az otthonunkban, majd mikor látta, hogy Anya kivételes módon nem akar pályázni a „legegyüttműködőbb szülő” cím megszerzésére (Ejnye, Anya, ez nem volt példaszerű magatartás! Erre majd magyarázatot kérek!)- egy hirtelen tónusváltással arra akarta rávenni, „legyen szíves”, tegyen úgy, mint amikor otthon síróst játszik velem.  Furcsán néztünk össze Anyával, én nagyon mondani szerettem volna, hogy mi nem szoktunk „csak úgy” síróst játszani, s különben is: ahhoz kell valami jó ok, kilátásba helyezett jutalom, hogy én önprodukálás gyanánt sírásra szánjam el magam, de láttam, hogy Anya is lapszuszt kap a nem mindennapi kéréstől, így hát kénytelen voltam ismét magam megoldani a helyzetet: elővettem hát a mára már jórészt elfeledett öltöztetős-vetkőztetős alkalmakra fenntartott sírás-csomagot, s bebizonyítottam- Anyát is megerősítendő-, hogy Krupp manónak mégsem sikerült összegubancolni a hangszálaimat: rekedtes ugyan kicsit ez a köhögéssel vegyített sípoló hang, de az az „ugató”-jelleg, amit olyan erőszakosan keresnek, nem létezik a repertoáromban. S Kruppnak azt a rohamszerű támadást sem sikerült kiviteleznie, amivel oly meggyőzően próbálkozott.

De be kell látnom: némi nyomot azért sikerült hagynia nálunk (bennünk). A méregzsákjából például kigurultak mindenféle cseppek, színes üvegcsék, orrszívónak becézett, az éneklést a megtévesztés eszközeként alkalmazó duguláselhárítók, amiket azóta is több-kevesebb sikerrel beépítünk a mindennapi játék keretei közé, aztán ott van néhány azóta ismételgetett, a közös nevelési szótár részévé vált mondat is, amiért talán egyszer hálás is leszek a ravasz manónak-: Az egyszerű náthát sem szabad lebecsülni! A csapadékos, nedves idő kedvez a Krupp-féle manóeledelek -vírusok, bacik- támadásának, ilyenkor tehát nem adunk fel postán, a legtipikusabb vírusgyűjtő helyen, levelet, főleg nem gyerekkel! És végül: nem szabunk szigorú határidőt a gyógyulásnak, inkább jó ráérősen elbeszélgetünk kis Nózival, a mesebeli hétfejű sárkánnyal, akinek szintúgy sikerült legyőznie a náthát, akárcsak nekem is.

Krupp manót és Morcos doktor nénit tehát nem akarom, de Nózit szívesen fogadtam a barátaim közé!

Felfedezni izgalmas… s a világ nem is áll a feje tetején!

Amióta képes vagyok az önálló helyváltoztatásra, s egyre erősebb késztetést érzek a világ valóságszagú megérintésére, mintha Anyáék is sokkal komolyabban vennék a közös játékot.  Nem mintha eddig is bármifajta „csúsztatást” tapasztaltam volna a részükről –eltekintve azoktól a két etetés közti pár perces szeánszoktól, amikor Anya a blúza alatt rejtegetett laptoppal meg-megbújik a lakás valamely szegletében, vagy amikor Apa a vacsoráját szintén e becses szerkentyű társaságában költi el a Pulykamelles spenótfőzelék közös kóstolása c. játékunk helyett-, de most tényleg beleadnak apait-anyait. Az „anyai” rész legkedveltebbjei: a játékterep folyamatos pakolgatása, átstrukturálása, kedvenc tárgyak, játékok kéznyújtásnyira történő elhelyezése, (most már tudom miért), hogy ösztönt érezzek a megszerzésükre, az „apai” rész top3-asa pedig: 1. Apa hasán tornázunk kizárólag olyan szögben, mintha épp a kútba készülnénk beesni (Apa, mindig mondom, hogy emeld meg a fejed és mellkasod egy kispárnával, így elkerülhetnénk ezt a nem egészen bababarát érzést) 2.  négykézlábra ereszkedve, fölém hajolva, Apa összebújóst akar játszani, úgy, hogy minimum százszor kell összeérintenünk az arcunkat, majd többször át kell fordulni hasról hátra, illetve hátról hasra (ezt már nem a játék részeként, hanem a „jóból is megárt a sok” finom tiltakozásának jeléül), 3. s végül a kedvencem: amikor a magasba lendítés művészetét a fejen állással akarjuk közös nevezőre hozni (valószínűleg azért, hogy Apa megbizonyosodjék: tényleg fejen állva látom-e a világot). Apa ezúton üzenem neked: ez csak mendemonda, mi babák, a világot nem a feje tetejére állítva látjuk,… hacsak éppen nem veled játszunk!

Az egésszel kapcsolatban két dolgot viszont nem értek: ezzel a túlbuzgósággal a mozgásfejlődésemet akarjuk-e játékosan fejleszteni- óvatosan besorolva a teljesítményorientáltak táborába-, vagy a felfedező kedvemmel párosuló szabad energiáimat kívánjátok megzabolázni? Merthogy tény: azt a sok érdekes felnőttes dolgot, amivel eddig csak ti játszhattatok, én is meg akarom ismerni: közelről megérinteni, megszagolni és jól megkóstolni. Tudom, hogy azt valljátok, semmilyen elővigyázatosság és biztonságossá tétel nem helyettesítheti a szülői felelősséget és felügyeletet, de ez esetben jobb szkeptikusabbnak lenni, mert vannak ám „ötleteim”.

Lássuk sorban tehát, amivel már kacérkodtam, de a teljes megismerés édes öröméért még kúsznom kell néhány kört!

Itt van mindjárt elsőként a nappali közepén álló üveg dohányzóasztal. (Apa, Anya, ugye nem voltam még tervbe véve, amikor ezt az elegáns darabot megvásároltátok?). Alsó üvegpolcán nemcsak érdekes magazinok sorakoznak, melyekben hasonló kúszó-mászó kisemberekre leltem, mint amilyen én is vagyok - s azon nyomban fel is vettem velük a kapcsolatot egy esetleges közös játék céljából-, de ha jól ráhajolok az üveglapra, naponta többször is beszélhetek a „másik Nórával”, aki szakasztott olyan, mint én, s érdekesmód neki is arra a néhány hangra redukálódik a repertoárja, akárcsak az enyém, így aztán kiválóan megértjük egymást. Szoktam is elég sűrűn keresni a társaságát, nehogy egyedül érezze magát a sok idegen magazinbeli baba között.  Anyáék szemmel láthatóan nem szeretik, amikor azt látják a tekintetemen, hogy ismét kapcsolatfelvételre szántam el magam, de valahogy be kell bizonyítanom, hogy a sztereotip gondolkodás –hasonló kis örökmozgó hasonló kalandokba keveredik- nem kedvez a nyitott hozzáállás kialakulásának.

Aztán egy másik érdekes szerkezet: a játszószőnyegemtől nem messze elhelyezett, náthás pingvinre hasonlító valami, aminek időnként lecsavarják a fejét, újra megtöltik vízzel, majd ismét zöld utat adnak neki a pöfékeléshez-fújtatáshoz. Szegény nagyon fázhat (standard 22-23 fokos szobahőmérsékleten, nem is értem, hogyan), mert időnként kivörösödik, ellilul a szeme, s ilyenkor még mérgesebben fújja magából a hideg párát. Gondoltam is a minap, közelebb kúszom hozzá, hogy kicsit megsimogassam, s bátorító szavakat suttogjak neki – egy kis náthától nem kell mindjárt zöld-piros lángokat fújni-, de talán túl tolakodónak tűnhettem, mert amint a közelébe értem, visszatáncolt egy lépést, s azzal a lendülettel máris dőlt balra, mint aki csonttá fagyott (a náthától). Nem akarlak bántani, ne félj tőlem –motyogtam magamban-, csak azt szeretném súgni, hogy itt, nem messze a játszószőnyegünktől, van egy fiók, amiben mindenféle érdekes kis dobozok, orvosság-félék vannak, s ha majd a nagyok újra el lesznek foglalva felnőttes dolgaikkal, révült állapottal egybekötött laptopnézegető tevékenységükkel, észrevétlenül odakúszom majd és megvizsgálom a tartalmát, hátha találunk valamit pingvin-nátha ellen is. De az is lehet, hogy a hőn áhított nyitott, őszinte attitűdünk első tesztjeként egyszerűen megpróbálom rávezetni Anyát, hogy az én egészségem érdekében hadd ne szegény kis barátom szenvedjen a 22-23 fokos meleg (nyári) pingvin-náthájától: tegyük hát ki a hidegre, ahol igazán elemében érezheti magát, s mi pedig szerezzünk be egy kevésbé babafantáziát egzecírozó, normális, igazi komoly párásító-készüléket.

…

Még van jónéhány kedvenc elfoglaltságom –így például a betolatás mindenféle zúgba-sarokba (van, amikor csak annyira, hogy deréktól felfele kandikálok ki, de előfordul olyan is, amikor csak a fejem búbja látszódhat, mert ilyenkor sokkal nagyobb odafigyelést váltok ki)-, de ezeket mind felsorolni, túl időigényes lenne, helyette szívesebben néznék utána valami jó kis izgalmas kalandnak a konyhai részlegen, ahol viszont először is tiltótáblákat és a 24 órás őrző-védő szolgálathoz tartozó titkos szabályokat, biztonsági eszközöket kell értelmeznem, illetve folyamatosan azon agyalnom, hogyan tudnám rávenni Anyáékat, hogy tényleg el is higgyék, amit mondanak: az érintés nemcsak örömöt, de biztonságot is ad, s ez hajt igazán előre a megismerés nem kevéssé izgalmas útján.

 De egy pedagógus-anyának, istenem, miért is olyan nehéz ezt megmagyarázni???

A csoda bennünk él: szeretetből szőtt, szaloncukor ízű, játékkal átkarolt, időtlen…

Most még keresem a (ki nem mondható) szavakat, hogyan is lehetne leírni a (karácsonykor) megtalált csodát, de amit bizton állíthatok, hogy ismét szükség volt arra a hosszú, közösen megtett útra, melynek végén ott várt az együttlét öröméből szövődött igazi meglepetés-ajándék.

Újabb 12 órás autóúttal kezdődött, s a racionális karácsony mítoszának döntögetésére irányuló óvatos szülői kísérletezéssel folytatódott. Tudtam, hogy Anya nem szeretné, ha azt kapjuk, amink nincs, de mégis kellene.  Apa is osztotta ezt a -számomra máig homályban maradó- nézetet, én pedig boldog vigyorral az arcomon nyugtáztam, hogy a karácsony előtti kívánságoknak mágikus erejük van, hiszen azt szerettem volna, ha mielőbb megleljük a 4 hete ígérgetett csodát, s minél több olyan játék boldog tulajdonosa lehetek, ami „csinál valamit” (igazából bármit): villog, mozog, zenél, dobol… esetleg énekel.

Mondhatom: a karácsony valóban a baba-képzeletet lenyűgöző igazi hatalmas színházi kelléktár. Ott van mindjárt a csodás fényekben pompázó fenyő-óriás, ami illatával, szikrázó csillagszóróival beragyogja az egész ünnepet. Szaloncukortól roskadozó ágait békésen nyújtja felénk, hogy kedvünkre kóstolgassuk a karácsony titokzatos ízeit. Én sem tehettem tehát kivételt: egy óvatlan pillanatban a kezembe akadt gesztenyés szaloncukor letapogatása után kíváncsian majszolni kezdtem a papírjából gondosan kifejtett csoki-falatot, s mire a nagyok észbe kaptak volna, kaján vigyorral az arcomon adtam tudtukra, hogy a hozzátáplálási táblázatban most már bátran kipipálhatjuk a csokoládé-féleségeket is.

…

A hétköznapoktól eltérő események, ízek, illatok csak úgy hömpölyögtek körülöttem… Egyre gyakrabban szerettem volna hangosan felkiáltani, hogy : Tényleg ilyet szerettem volna”, „Nem gondoltam, hogy ez jelenti megtalálni a csodát”, de be kellett érnem annyival, hogy a szokásosnál többet mosolygok bárkire, aki hozzám szól, s hogy kedvemre végignézhetem, ahogy szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik határtalan örömüket lelik a baba-ajándékban.  De nem mindig tudtam eldönteni, hogy nekem örülnek-e, vagy a fenyőfa alatt kisebb hegyekben álló színes ajándék-dobozok kavalkádjának? Engem takar-e a „baba-ajándék” kifejezés, vagy az egymás után domborodó ajándék-hegyeket illetik vele? Kattogtak a fejemben az érthetetlen szóösszetételek, nem tudtam mit kezdjek a „szeretnénk, ha emlékezetes lenne” kezdetű mondatokkal…

De három dolgot magammal hoztam az útról: a csoda szeretetből szőtt, (gesztenyés) szaloncukor ízű, s nekem valamiért mindig autóznom (is) kell érte.