Valami csoda készülődik...

Különöset sejtek… Két hete izgalmas mesébe kezdtünk, ráérősen, sok szereplővel, csodás énekek kíséretében. Láttam, hallottam, most is összesúgtak a nagyok: fokozatosan kell kibontani, hogy biztonságot nyújtson egész évre. Szépségét, hangulatát mi (felnőttek) formáljuk, s ha figyelünk a részletekre, a varázs később is „megnyitja” a gyermek lelkét.

Én szeretem, ha mindig történik valami érdekes velem, de ez a mese most egészen más. Százszorjobban előkészülünk és tényleg figyelünk a körülményekre. A megszokott bábfigurák mellett más érdekes kellékeket is használunk –színes gyertyákat, csengőt, szalagot, kiscsillagokat- s a mese, amit egész nap csak szövünk, érdekesebbnél érdekesebb szereplőket hív játékba.

Jó az egészben az is, hogy most sehova sem kell sietnünk. Érdekes módon nem fő el a színes főzelék, nem zár be a mindennapi sétáink során meglátogatott öreg piac sem, de még a ruhák is türelmesen várnak a szennyestartóban, hogy mi kényelmesen befejezhessük a játékot. S egy-egy rövid meserészlet mindig úgy ér véget, hogy én alig várjam, ki lesz az új csatlakozó, aki nem várt fordulatot hoz a közös történetbe. Mert ugye a mese hőse természetesen -mint mindig- most is én vagyok, s Anya szerint mesehős-társaim azok, akik később is mindig mindenhová elkísérnek… ha már nagy leszek, és nemcsak meséket fogok hallgatni, vagy éppen csodák után keresgélni.

 De az új játéknak más varázsa is van. Mindig új és új szereplőkkel kötünk barátságot, akikkel közösen megyünk megnézni valamiféle „csodát”, és minden kis barátunknak meglepetéssel is készülünk. Például Anya el szokott énekelni egy-egy dalt a kedvenc állatos dalrepertoárból, én meg –beszéd- és énektudás hiányában- megmutatom, milyen újabb tornamutatvánnyal gazdagodott a mozgástáram: például a másodperc hány töredéke alatt tudok leugrani a pelenkázóasztalról, vagy milyen gyorsasággal kúszok be –kizárólag hátramanetben- a kanapé alá, esetleg hogyan tudom úgy hintáztatni magam egykézen és féllábon, hogy Anya rémülten vérnyomásmérő után kapkodjon. Ilyenkor látom ám az arcán, hogy jobban örülne, ha én is valami hozzá hasonló, személyre szóló meglepetéssel állnék elő, de bocs, Anya, hiszen tudod, én még csak egy-két hangot tudok kiénekelni a hangskáláról, s ezeket is többnyire egyazon magasságban, szépen hosszúra elnyújtva. Ez pedig –bevallom- tényleg nem annyira szórakoztató. Tudom, hogy azt mondtátok, a jó meglepetés egyénre szabott és odafigyelésről szól, de talán, amit most én tudok nyújtani, ahhoz is kell egy kis odafigyelés.

…

Azért titokban mégiscsak jó lenne valami „igazi” meglepetéssel készülnöm: arra az esetre is, ha majd odaérünk a mese végére és megtaláljuk a „csodát”, de arra az eshetőségre is, ha majd Anyát és Apát akarom megörvendeztetni.  Hogy is mondtátok? Személyre szóló, titkos vágyak megvalósulásáról szóló??? Hmmm… mit is kellene kitalálnom? Azt hiszem, megvan! A „csodavárás” alatt még megpróbálok ellesni egy-két hangot, s talán megpróbálkozom egy rövidebb dallamsorral (Ennek biztos örülni fognak, mert akkor is nagyon örülnek, ha naphosszat ugyanazon hangot próbálgatom teljes odaadással, kitartóan), a vérnyomásnövelő tornagyakorlataimat pedig kis időre felfüggesztem, és a mese végére előrukkolok a -sem különösebb zajjal, sem egyéb veszéllyel nem járó- várva várt Ülés-gyakorlattal.  S talán ebben benne lesz a -szintén Anyától hallott- türelmet tanulás adventi metaforája is.

Viszlát rossz fejtartás!... avagy hogyan kellett volna jobban bíznotok bennem?

Ma már nincsenek rossz érzések bennem, de most sem teljesen értem a két hónapig tartó, „furcsa” játék lényegét. Magamban csak így nevezem: „Jobbos kényszerpihenő”…, de a humort félretéve, erre az időre tényleg elhittem, hogy durván 2 részből vagyok összetéve: van egy „hátrányos” és egy „nem hátrányos” oldalam. Az egyik talán szebb, csinosabb, bájosabb, ezért mindenkinek ezt akarjuk mutogatni!?

Minden úgy kezdődött, hogy egyszerűen szerettem balra fordítani a fejem. Kényelmesebb volt így aludni, jobban láttam az ágyam szélére felfüggesztett színes játékfigurákat, s mintha a balról jövő tejcsi is valahogy ízletesebb lett volna. Erre Anyáék fogják magukat és ötletrohamszerűen kitalálnak nekem egy olyan játékot, hogy most két hónapig mindent jobbról csináljunk: jobbról nézzük az ablakon beszűrődő fényeket, az ablakpárkányon sorakozó színes virágcserepeket, a nappali függöny hullámzó fehér-fekete csíkozását, de még a kedvenc színes lapozóimat is jobbról kukucskáljuk. Csak ingattam a fejem –persze szigorúan jobbra-, hogy mi fog ebből kisülni, de amikor álmomból is arra ébredtem, hogy leheletkönnyen jobbra „fordítódik” a fejem, komolyabban gondolkodni kezdtem a nem mindennapi játékszabályokon.

Amíg hárman játsztuk –csak szépen, fokozatosan kísérletezve- nem adtam tanújelét különösebb nemtetszésnek, de mikor egy harmadik személlyel bővült a különös játéktábor –aki érzékelhető határozottsággal már egész testemnek „jobbos kényszertartást" diktált, s kiről később kiderült, hogy gyógytornász néninek kell szólítani- teljes mivoltommal tiltakozni kezdtem a korosztályomat meghaladó játék ellen. 

Az elején talán csak barátkozni akart, ugyanolyan csikizőst játszani, amilyet Apával szoktunk, de mikor látta, hogy nem lesz különösebb probléma, hiszen partner vagyok az ismerkedésben, magasabb sebességfokozatra kapcsolt és olyan szintű csiklandozásba--tornáztatásba-masszírozásba kezdett, hogy először a „Megijedtem, segtítség!”-sírás ilyen esetekre tartogatott alacsonyabb hangfrekvenciáit sem voltam képes teljességgel kiüvölteni. Pedig tudtam, hogy, ha hirtelen, éles, sikító hangon csinálom, Anya tudni fogja, felismeri, hogy „ez az” a sírás, s még véletlenül sem fogja összetéveszteni a „Foglalkozzatok velem”-változatával. De az eltökélt játékos oly magabiztos volt, hogy nem volt idő kényelmes keresgélésre. Testemnek minden porcikája sodródott az árral, könnyű játékszer voltam a kezében, határozott érintéseinek, mozdulatainak végérvényesen elernyedt „áldozata”.

…

Közben képek villantak be, gondolatok, Anya által sokszor hangoztatott idézet-foszlányok…. –Akit nem simogatnak eleget, kiszárad a lelke”- , s csak az zakatolt a fejemben, hogy már megint rosszul tanították nekem, hogy mi is az érintés, a simogatás igazi varázsa. Teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem, hogy minek a papolás a gyengéd érintés biztonságot és nyugalmat adó hatásáról, ha épp az ellenkezőjét akarják bizonyítani rajtam. Haragudtam Anyára, Apára, hogy elkezdtük ezt az egész "ide-oda forgatós-csiklandozós-jobbratartós" játékot, de főképp magamra, hogy nem voltam elég erőszakos, hogy meggyőzzem őket: bízhatnak bennem. Most még jobban örülök a balról jövő fénynek, a balról megszálló édes álomnak, de hamarosan a helyére kerül minden, csak úgy... magamtól...  egyszer csak elkezdem szeretni, megmutatni a „hátrányos” oldalamat is.

Hiszen kedves Anya, Apa, ha emlékeztek, egyszer titokban elárultam nektek: azért ez a kényszeres ”balratartás”, mert így volt kényelmes az első lakhelyemen, ami a végére kicsit szűkössé vált ugyan, de ettől még biztonságot és védelmet jelentett nekem. Ezt keresem idekint is, most talán még „balról”, de ha hagytok magamhoz térni, kedvemre mozogni, tornázni, nyitni fogok a „jobb” oldal irányába is. De ehhez nektek is bíznotok kell bennem! Igen, bármilyen furcsán hangzik, nektek, felnőtteknek, bennem, a pár hónaposban... és nemcsak a "furcsán" csikizős gyógytornászban!

Ha Apa vigyáz rám, „átprogramozzuk a rendszert”

Időnként a legnagyobb empátia mellett sem értem Anyát! Már elmúltam féléves, de a felügyeletemet még mindig teljes mellszélességgel uralni akarja. Igaz, hogy akadt már két-három alkalom, amikor végre Apa is örülhetett a szerepnek, de ezeket a nyúlfarknyi félórákat sem tudtuk zavartalanul élvezni, mert percenként jelentést kellett adni a hogylétemről. Javasolni is akartam, hogy az önfeledt játék érdekében kapcsoljuk ki a telefont, s mondjuk azt Anyának, hogy a játékszabályok nem tették lehetővé, hogy állandóan felugrálgassunk a játszószőnyegről –ezzel mintegy magamra is vállalva a felelősséget-, de látva magam előtt Apát, amint sápadt arccal próbálja elmagyarázni a „furcsa” játék lényegét, úgy döntöttem, megkímélem ettől a taktikai lépéstől.

Ez az alkalom azonban más. Anya végre rászánta magát, hogy a vezetői jogosítványát nemcsak elválasztó elemként használja a pénztárcájában, hanem ténylegesen is megtanul vezetni, ami egyben azt is jelenti, hogy heti két alkalommal buli lesz nálunk. No, nem hívok barátokat, mert ez az egy-másfél óra még a játékterep átrendezésére sem lenne elegendő, de Apával annál inkább „átprogramozzuk” a „rendszert”. Íme két érdekes szó, amit elég gyakran hallok tőlük. Igaz, hogy nem teljesen értem a jelentésüket, de azt felfogom, hogy mást jelent Anya és mást Apa szótárában. Anya leginkább akkor használja, amikor a mindennapjainkról és arról beszél, hogy mikor és hogyan etet, sétáltat stb. engem, Apától meg akkor hallom, amikor ül a számítógépe előtt és ingatja a fejét, hogy már megint „nem működik a rendszer”. S egyikőjük arckifejezése sem a megszokott nyugalmi állapotban lévőre hasonlít. Ezek szerint én is valamiféle „rendszer” lennék, ami időnként „nem működik” és át kell „programozni”? Nem tudom, de, ha kettesben maradok Apával, mindenesetre megpróbálom kideríteni.

Csak remélni tudom, hogy ha Anya megjön, nem telik majd nagy erőfeszítésébe „újraprogramozni a rendszert”.

A pürékorszak szépségei

Az új etetőszékem egyenesen zseniális. Anya a pürékorszak nyitókellékeként aposztrofálja, szerintem a babaszórakozás kimeríthetetlen terepe. Amióta hivatalosan is megkezdtük a lakásban fellelhető mindennemű ételféleségek szigorú rend szerinti pépesítését, egyre gyakrabban van lehetőségem kipróbálni (magam benne). Mert ugye a jelek arra utalnak, hogy megértem erre a feladatra. A WHO és az LLL ajánlása szerint is –ti. eszerint zajlik tudományos alapokra helyezett etetésem- ha már elmúltam 6 hónapos (Épphogy!), a szájamba bevitt étel befele megy és nem tolom ki a nyelvemmel  (Nem a csudát!), váratlanul gyakrabban szeretnék enni, mint akinek sosem elég (Nem is enni akarok, csak többször odabújni anyához!), képes vagyok a kezemmel megfogni az ételt és a számba tenni (Ezt már 4 hónaposan is remekül tudtam!), stagnál a gyarapodásom (Anya szerint mindig is stagnált, azt hiszem, ezért is méretkeztünk olyan indokolatlanul sokat az elmúlt 6 hónapban. De akkor mitől vagyok mégis 6 és fél kg?) azt jelenti, hogy kész vagyok erre a feladatra.

Állítólag az etetőszék nagy lépés az önállósodásom útján is, ezért teljesen természetes Anyáék szerint, hogy szeretnék teljes értékűen részt venni a folyamatban. Nekem őrülten tetszik ez a hozzáállás, s nem is nagyon tiltakozom, mikor a színes ételek, kanalak és tárolóedények pakolgatásán felül lehetőséget kapok arra is, hogy a pürésítés tudományát is hosszú perceken keresztül innen tanulmányozhassam. Mert legyünk őszinték: ez a semmivel össze nem téveszthető munkafolyamat –legalábbis ahogy az én családomban realizálódik- szórakozásnak sem utolsó. Turmixgépek, tányérok, tárolóedények garmada áll a konyhában, Anya meg –Isten tudja milyen logika által vezérelve- álló nap azzal szórakoztatja magát, hogy miután minden ételt szigorúan egyforma állagúra hozott, minden elképzelhető variációban megtölt egy-egy kis edényt velük, aztán kóstolgat, összekever, kivesz, betesz még egy kanállal… s így tovább…, hogy a végén már ő maga is sápadt arccal találgatja, hogy a sárgarépa-alma kombináció, vagy a sütőtök-burgonya kombináció volt az első a színskálán.

Aztán tetszik az első próbálkozásokról szóló elméletük is. Tanulási folyamathoz hasonlítják, vérkomolyan véve a fokozatosság elvét, s ha esetleg úgy volna kedvem, hogy nem akarok érdeklődést mutatni a bohócmutatvánnyal egybekötött, „repül a, repül a”  kiskanalas első falat iránt, nincsen erőltetett menet: mindannyian tudjuk, hogy előbb-utóbb úgyis megjön az étvágyam. Mert ilyenkor ugye nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármi újat is kipróbáljak. Azt is tök lezserül veszik, hogy előfordulhat, hogy kezdetben csak tapasztalatokat akarok szerezni, s lehet, hogy csak játszani fogok az étellel (Miért, az étellel nem játszani kell?). Ez pedig fontos, mert állítólag az egészséges táplálkozási szokásaim kialakulását alapozzuk meg vele.

Még szerencse, hogy ezt az „alapozós” játékot én irányítom!

Félévesnek lenni…

Félévesnek lenni több dolog miatt is érdekes. Nemcsak fordulópont az eddig meglehetősen egyhangú babaétrend palettáján, de az ünnepi hangulat fokozta felnőtt-figyelemből is jócskán kijut. Hiába… Ilyenkor mintha tényleg becsavarodnának a felnőttek. Kétpercenként emlékeztetnek arra, hogy milyen jó nekik, hogy én féléves vagyok, s hogy ekkorára nőttem. Pedig bármerre is nézek, nem nagyon látok a házban rajtam kívül kisebb gyereket, hacsak nem a Julcsit, aki talán egy hónappal kisebb, mint én, de sajnos mindig bebugyolálva találkozunk a hordozóban, a lépcsőfordulónál, így aztán nem nagyon tudjuk rendesen szemügyre venni egymást. De tény, hogy valóban növök, hiszen abból a mérhetetlen ruhatengerből, ami a kórházból való hazatérésemkor fogadott, szinte semmi nem jó rám, ezért is kell Anya szerint hetente frissíteni, aktualizálni a ruhatárat. Csak azt nem értem, hogy ez miért „olyan jó” nekik. De valljuk be: nincsen olyan baba, akinek ne imponálna ez a hajcihő, még akkor is, ha sokszor úgy megmondanám nekik, hogy talán elég lenne a száz helyett csak ötvenszer elmondani, hogy milyen nagylány lettem, s a skype-os nagyis gratulációkat sem ebédidőre időzíteni, amikor már alig várom, hogy a savanyú alma után végre egy kis édes sárgarépát kóstoljak. De mindennek a teteje: amikor este Apa megjön munkából, s a tőle megszokott módon nem a „Hát szia, szia-szia” -sorozatával indít –tudván tudva, hogy úgysem fogok visszaköszönni, mert a beszédfejlődésemben még nem ugrottuk meg ezt a fokozatot- hanem nekiáll rímet faragni rólam, félévesről, a félévem tiszteletére.  Egek! Ha látta volna magát kívülről, ahogy erőlködik. Az első három sor még ment is, úgy ahogy, de az utolsó sehogy sem akart kibukni. Ezért minden erőtlen négysoros, egy kis fáziskéséssel, ugyanúgy ért véget: „… (Rosszalkodok) holnap is, ettől lesz Anya depis”.   Házi használatra ugyan jó lehet, de a zenebölcsiben biztos nem dicsekednék el vele. Viszont az igyekezetét értékelnem kell, annál is inkább, mivel az ő mindennapi programozó-nyelvezetéből teljességgel hiányoznak az ilyen dallamos, ritmusos, bababűvölő szavak.

Aztán meg ott van az etetőszék és a menetrendszerinti etetésem körüli hisztéria. Féléves szülinapi programként egy ilyenben résztvenni sem utolsó. Szegény Apa, alig várta, hogy a szombati munkanap feszültségeit végre vasárnap reggel – még mielőtt ténylegesen is zöld utat adok a vasárnapi közös programunknak- egy kis hokizással levezesse, amikor Anya kitalálta, hogy csak és kizárólag ma kell és lehet beszerezni az etetőszéket, mert holnaptól indul a hozzátáplálás fejezet. Fél füllel még azt is hallottam a játszószőnyegről, ahogy hozzátette: a heti 4 alkalmas edzéseket tekintve ezért az ötödikért bizony egy cseppet sincs lelkiismeret-furdalása. Azt hiszem, végül elég kultúráltan megbeszélték a problémát, mert én csak annyit érzékeltem, hogy még le sem ment az utolsó korty tejem a tízóraira nagy buzgósággal felkínált savanyú almapép után, s sapka máris fel, hordozó becsatol, és robogunk az autóval etetőszéket vásárolni: persze olyat, ami passzol a nappali bútor színével, s nem mellékes szempontként több fokozatban is dönthető, tekintettel arra, hogy azért én még nem tudok stabilan ülni.

…

 Egy ilyen túlkoncentrált, tömény rajongással körülölelő féléves szülinapon kellett volna időt szakítanom a játékra!

Miért pánikol mindenki, ha kicsit többet autózunk?

Ha valakinek -mint nekem is- kilométerszázakat kell autóznia, hogy láthassa a nagyszüleit, legalább két dologgal tisztában kell lennie: indulás előtt egy-két héttel a napirend felborulását tematizáló játékok száma tutira megsokszorozódik, s a nagyszülőkhöz való (virtuális) közelkerülés finom forszírozása is feljebb csúszik a fontossági listán. Mondjuk, ez teszik nekem, mert amúgy is jól szórakozom, ha az internetvonal másik végén ordítozó nagyit- aki minden erejével és hangszálával át akarja hidalni a köztünk lévő 800 km távolságot- túlszárnyalhatom, vagy ha neadjisten lazíthatok a gondossággal keretezett napi játékmeneten. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a türelmem is végig kitart, amíg a „hogyan viselkedjünk a rokonokkal, kedves látogatókkal”- nagyjelenet epizódjait is gondosan begyakoroljuk. De mindezt kompenzálja az érzés, hogy imádok autózni.

Nem is értem Anyáékat, hogy miért ez a túllihegett, tervszerű ráhangolódás? Hiszen tudják, hogy szeretek és tudok is autózni: a motorzúgásra bármikor képes vagyok elaludni –még ha nincs is ott az idő az alvásra-, s a túlalvás ellenére sem zökkenek ki magamból, s másokat sem zökkentek ki magu(n)kból. Ha nem vennék készpénznek, hogy egy-másfél óránként megtartjuk a kötelező lazító-pihenő tornagyakorlatunkat–ha már egyszer úgyis mélyen elaludtam-, nyert ügyünk lenne.

Azt viszont elismerem, hogy a változásra (hely- és időváltozásra) nem lehet teljeskörűen felkészülni. Végül is nem tudhatjuk, hogyan fogok reagálni az új helyről szerzett rengeteg információra, új ingerekre, s azt sem, hogy mindez milyen hatással lesz az éjjeli alvásomra, sőt mi több, az idegrendszeremre. Nem is beszélve arról, hogy, ha mindkét nagyit meg akarom örvendeztetni a jelenlétemmel, kétszeresen is ki leszek téve a „gyerek megérzi a szülők feszültségét, aggodalmát, ezért maga is ingerlékennyé válhat” kényes szituációjának.

…

Ilyen és ehhez hasonló dilemmákkal vágtunk neki a nem kevesebb, mint 12 órás autóútnak, s mormoltunk el sebtében még egy-egy fohászt démonjaink megnyugtatására: Anya azért, hogy a változások ellenére tartani tudja magát a rutinjainkhoz és rituáléinkhoz, Apa azért, hogy ezzel az autóúttal is hozzájáruljon ezek felszámolásához, én pedig azért, hogy ők ketten most erről ne beszéljenek, remélve, hogy az én autós kalandomat is siker koronázza.

S amilyen gyorsan repült el a 12 óra, olyan gyorsan számoltunk le a démonjainkkal is: nem tartottuk szigorúan a kötelező tornagyakorlatok sorrendiségét, Anya hagyta, hogy a szokásos illemtanóra helyett Apa az éjjeli vezetésre koncentráljon, én meg hagytam nekik, hogy békén hagyják egymást, hogy én is zavartalanul élvezhessem a motorzúgás semmihez sem hasonlítható varázsát.

De hab lett volna a tortán, ha végül a teljes kalandot is ilyen happy-end-es befejezéssel nyugtázzuk. A „két nap egyik nagyinál, két nap a másiknál” sűrű eseményfolyama mégiscsak próbára tette az idegrendszeremet, s a gondos tervezés ellenére is felszínessé vált az alvásom. De mentségemre szolgáljon, hogy a nappalokat továbbra is ugyanolyan érdeklődéssel fogadtam, s a kíváncsiskodó rokonok, látogatók hada sem tántorított el a megszokott játéktól. Még szerencse, hogy nem kellett mindenáron produkálni magam, s ami talán a legfontosabb, hogy a visszaút idejére is gondosan dobozba zártuk a démonjainkat. Mindenkinek ilyen autózással egybekötött nagyilátogatást kívánok!

Kifordított napok: „sztrájk” kifulladásig

Hasfájós korszakunk lezárultát Apa –a tőle megszokott egyszerűséggel- rímfaragással ünnepelte: „Én vagyok kis Nórika, már nem gyötör a kólika”. S mintha túláradt volna benne a határtalan megkönnyebbülés, még órákon át ízlelgette az összecsengő rímpár könnyed ritmusát. Anya lelkesedése valamivel visszafogottabb volt, ő talán tudta, hogy egy hasfájásmentes hét még nem ok a megmásíthatatlan gyönyörre, de rajta is láttam azért, hogy a szája sarkán meghúzódó mosoly a „gyászmunka” utolsó simításait sem tudja leplezni. De ne szaladjunk ennyire előre: a rossz evő baba táplálása miatt megélt „gyász” és annak feldolgozása természetesen nem volt előzmények nélküli.

…

Kísérletezés és tapasztalás kettős vibrálásában próbáltam hetek-hónapok óta bizonyítani, hogy a félálomban történő evést tényleg komolyan gondolom, s hogy a rendszeresített késő délutáni „kólikás-nórikás sztrájk” nem Anya személye ellen szól, de mégcsak nem is akarom spontán elválasztani magam, csupán arról van szó, hogy ígérete ellenére Anya még nem vett fel a közös szótárunkba két fontos szót – a fejlődési ugrás-t és titkos babajel-et-, így aztán nem is tudja kódolni, amit mondani akarok neki. Pedig én tényleg mondtam: kézzel-lábbal, rúgkapálva, lábaimat tipikus hasfájósan felhúzva… (ezt csak a teszt kedvéért), de valamiért nem akarta venni a jeleket. Láttam a tekintetéből, hogy elemez, gondolatok közt keres, azzal van elfoglalva, hogy felnőtt érzelmek és szándékok közt kutat (No, látod, Anya, ez a baj!), s a "síró baba-nem elég jó anya" közé tett egyenlőségjellel játszik titokban.

Eddig is kényelmes volt számomra, hogy a „bármit elkövetünk, csak csend legyen” elvét alkalmaztuk, mert ez azt jelenti, hogy, ha összeadom az eddigi összes napi sírásadagomat, nem biztos, hogy meghaladjuk egy átlagos baba napi fejadagját, ezért gondoltam, kipróbálok valami mást is. Már jól bejáratott az evés-önálló játék-közös játék-alvás ciklusunk, sőt mondhatnám, kissé unalmas is, ezért csavarok egyet rajta -morfondíroztam magamban-, s ötödikként beiktatok egy egyórás „hagyjatok sírni”-elemet, szépen behozva az eddigi lemaradásaimat. De arra is kíváncsi voltam, hogy a sírás elleni tanult trükkök milyen hatással lesznek rám, mert tudtam, hogy amint elindul a program, ezek is azon nyomban előkerülnek. Leginkább a „fehér zajokat” vártam, a porszívó, hajszárító ritmusos zúgását- ezekről több babatársam is csillogó tekintettel mesélt-, de a babamasszázst vagy a ráadásos nappali pancsolást sem utasítottam volna vissza, ha már mindenáron erőltetni akarják. És valóban megerősíthetem, hogy Anya nem az a kényelmes fajta: tényleg nem ugyanúgy reagált erre az egyórás programra, mint egyébként –kényelemből-, és rendre jöttek a várva várt trükkök, technikák, érdekesebbnél érdekesebb ide-oda mozgások.

A porszívó és a hajszárító is frenetikus –mindenkinek ajánlani tudom-, a babamasszázs esetében viszont nehezen tudtam eldönteni, hogy gyöngéd érintéseknek vagyok-e szerencsés alanya, vagy –ötlet hiányában- a klasszikus csikizős játékot vettük elő újra. (Látod, Anya, mégiscsak érdemes lett volna elvégezni azt a babamasszázs-tanfolyamot. Ha konkrét tudást nem is, ennél biztosan több tapasztalatot szerezhettél volna!).

Próbáltam úgy tenni ebben az egyórás kis intermezzoban, hogy minél eseménydúsabb hangulatot varázsoljak magam köré, s csak akkor hagytam abba a látszólag ok nélküli tevékenységet, amikor a "bizalomvesztés" és "tanult tehetetlenség" nevű idegen kifejezések felcsendültek. Olyanfajta szülői rémület kísérte ugyanis őket, hogy a sokk-szerű hangzástól mindig elakadt a sírásom.  Egyszerűen nem tudtam nem sajnálni a „megrémülteket”.

…

Így történt, hogy két buta idegen szónak köszönhetően –melyek jelentésének azóta sem néztem utána- végül magam oldottam meg a problémát. Apa, Anya, ha megígéritek, hogy kiiktatjuk a szótárból a „bizalomvesztést” és a „tanult tehetetlenséget”, én is szavamat adom, hogy mától végérvényesen is örülhettek az „Én vagyok kis Nórika, már nem gyötör a kólika” kétsorosunknak.

A játszótér nem az alvó babák helye?

A négyhetes visszafogott tiltakozásával engedtem át magam a percre azonos időpontban bekövetkező öltöztetési rituálénak, s csak akkor hangoltam magasabbra tűrőképességem arzenálját, amikor kis sapkák tömkelegének rámpróbálásával kívánták megtalálni a tökéletes befejezés euforikus pillanatát. Betalált a figyelemelterelős taktika is: egy ideig jól elszórakoztam a kezembe adott sapkarepertoár letapogatásával, de amikor egyesével rám akarták erőltetni a ruhám színárnyalatához leginkább illő darabokat, önuralmam „megállj”-t parancsolt. Előtte ugyanis már csendesen végignéztem, ahogy aprólékosan felkészülünk a bekövetkezendő helyzetre: bekészítjük az inni –s ennivalót, kiválasztjuk a kedvenc csörgő-zörgő játékfiguráimat, s a „hű, de ciki”- szituációra adható válaszlehetőségek átismétlésével, többszöri nekifutásra végre kigurulunk a táska-kocsi-még egy táska kíséretében az utcára.

Első alkalommal még nem tudtam, mi lesz a végcél. Csak találgattam mindabból, ahogyan Anya és a vörös hajú Nagyi összesúgnak: hogy az első szocializációs élmények megszerzésével az ősbizalom kialakulását is segítjük, hogy társas készségek nélkül lehetetlenség boldogulni az életben, s hogy az első barátságok életre szólóan megalapozzák a későbbi kortárskapcsolatokat. De tudván, hogy én jószerével még az alvó babák táborát erősítem, nem gondoltam komolyan, hogy ezek tényleg azt hiszik, elérkezett a „mikor menjen közösségbe a baba” fejezetünk nyitánya, de titkon azért reméltem, hátha mégis találkozhatom életem első kis barátaival, s jól szemügyre vehetem azokat a játszóeszközöket is, amikkel állítólag egyensúlyérzékem és ügyességem alapköveit fogjuk lerakni. De nem így történt. Valami különös sugallattól vezérelve, egy közeli padra telepedtünk le, s belátható közelségből, figyelőállásból szemléltük a baba- és mamatársadalom nyüzsgő tömegét. Köszönöm, nem kérek ebből a mézesmadzag-feelingből –gondoltam. Ha már idehoztatok, engedjétek közelebbről is megfigyelnem azokat a társas helyzeteket, amelyeknek hamarosan én is szereplőjévé válok, hiszen ti mondtátok, hogy a kapcsolatkezdeményezéshez két fél szükségeltetik. Éppen ezért égtelen visításba kezdtem, hátha mások is kapcsolatot szeretnének kezdeményezni velem, s hangskálám minden pontján kényelmesen elidőzve vártam, mikor dobják be körültekintő kísérőim a „hű, de ciki”-jelenethez begyakorolt mondatkezdeményeiket, mert ugye fel voltunk készülve erre az eshetőségre is. Megjegyzem, nem is találhattam volna jobb figyelemfelhívó, kapcsolatkezdeményező eszközt. Mindenki egy emberként kapta oda a fejét a hangforrás irányába, s már láttam is, ahogy a kismama-társadalom szerepekre tagolódik s indul is a találgatás, hogy az én anyukám vajon melyik alcsoporthoz fog tartozni.

…

Kéretlen tanácsot végül nem kaptunk (ahhoz elég távol voltunk a játéktereptől), de Anya arcán láttam, hogy ezért a „mikor menjünk a babával először közösségbe”-kérdésért hajlandó még egy kört futni, s legközelebb, ha elérkezettnek látjuk az időt a kapcsolatkezdeményezésre, nem a „hű, de ciki” jelenetek otthoni próbáival színesítjük az együtt töltött időt, hanem önbizalomtól átitatottan, szabályoktól mentesen belevágunk a játszótársadalom sűrűjébe. Elvégre, csak így tudom én magam is Anya tudtára adni, hogy annak szólt-e az üvöltés, hogy próbára akartam tenni a bizonytalanságát, vagy annak, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztem a kapcsolatfelvételre.

Kik azok a nagyik és miért van ennyi belőlük?

Az első otthon töltött napjaim csendes szemlélődéssel teltek… volna, ha történetesen nem akad annyi megmosolyognivalóan édes, esetlen pillanat, amit egy elsőbabás családban richtig megtapasztal az „első számú”, aki végül maga válik az egésznapos családi szemlélődés „áldozatává”.

Azt ugye tudtam, hogy a 9 hónap alatt Anya a világ összes létező babakönyvét elolvasta, ezért az ápolásom- gondozásom fontosabb epizódjait illetően valószínűleg nagy öngólt nem rúghatunk (Hát rúgtunk!), így aztán teljes odaadással arra koncentrálhattam, ami körülöttem történik. Merthogy történt! A „hogyan etessünk, fürdessünk, pelenkázzunk, öltöztessünk, levegőztessünk, ápoljuk a köldökcsonkot” klasszikusok „átprogramozásán” keresztül (a programozás szót még gyakran fogom használni, ugyanis Apa révén nálunk ezt gyakran műveljük mindennel) egészen a „hogyan vigyük a nézés tudományát tökélyre” nagyetűd megkomponálásáig. Alighogy átadtam magam egy-egy cselekvéssor -legyen az pelenkázás vagy éppen köldökcsonk-ápolás- édes érintésének/játékának, máris arra eszméltem, hogy -egy hirtelen irányváltással- teljesen új mozdulatsorozatban találom magam, noha az alaptéma ugyanaz. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: Anya és Apa tudásbázisában keletkezhetett valami interferencia, s úgy tűnik, a titkos harmadik –legtöbbször bölcsen megmaradva a kívülálló narrátor szerepében- sem mindig van a „játék” magaslatán.  De jut eszembe: ki is ő? Ugye a kocsiban is ő ült Apa mellett? S ha jól emlékszem, a szülőszoba ajtajában is őt láttam tágra nyílt, könnyes-mosolygós szemekkel.

Még pocaklakó koromban hallottam egyszer, hogy amikor a babákat hazaviszik a szüleik a kórházból, Anya rendszerint nagyon-nagyon fáradt, ezért szüksége van valakire, aki a házat nem engedi „elfutni”. Szóval ő lenne az, aki vigyáz a házunkra, nehogy elfusson? De akkor miért szólítják Anyáék mégis Nagyinak? Azt hiszem, sehogy sem illik bele a klasszikus nagyi-képbe, amit az őszülő halántékú, fáradt hangú nagyikról meséltek nekem. Ezt a Nagyit egyáltalán nem nevezném fáradtnak, hiszen naphosszat „játszik” a lakásban, szórakoztatja az edényeket, nehogy mégiscsak elfussanak. Őszülő halántékúnak meg végképp nem tekinthető, hiszen épp arra az alkalomra kapott szép, új vörös színt a haja, amikor én világra jöttem. Az egyetlen, ami igaz abból a mendemondából, amit összehablatyoltak Anyáék a nagyszülő fogalmáról: hogy boldogsággal és hálával ölelnek körül, mert állítólag új értelmet adok az életüknek. Bármit is jelentsenek e magasztos szavak, én annyit érzékelek mindebből, hogy: egyhetesként talán nekem van a világon a legtöbb sapkám, a legtöbb színes kiskönyvem… s talán a legtöbb kérdésem-kételyem is: hogy egy babának akkor hány nagyija is van, s még ki mindenki életének adtam új értelmet? Történt ugyanis, hogy három hét után a vörös hajú Nagyi átadta a helyét egy újabb Nagyinak (Te jó ég! Hogy fogok mindezen kiigazodni?), aki szintén nem jár görnyedt háttal, nincs megfáradva sem, sőt, talán minden nagyik közt ő a legserényebb: beágyaz, még mielőtt felkelt volna a család, megfőzi az ebédet, még mielőtt beszerezte volna Apa a hozzávalókat, kimossa a ruhát, még mielőtt összekakiltam volna stb. De egy, amit nem lehet tőle elvitatni: hogy ő tudja a világ legbababűvölőbb mondókáit, s a karjában feküdni olyan, mintha Anya szívdobogására táncolnánk.

Ők azok, akik akkor sem haragszanak rám, ha rossz napom van és egész nap csak sírni szeretnék, ha esetleg nem akarom bevenni a D-vitamint, aminek förtelmesen babariasztó íze van (ráadásul egy hosszú nyelű valamivel próbálgatják a számba tuszkolni, amíg meg nem adom magam) vagy ha netalán kitalálom, hogy a pelus helyett a fürdőkádban szeretném kipróbálni a „pottyantás” tudományát…

De Nagyiknak nevezem azokat is, akik az önfeledt babagyönyörködés művészetét is a legmagasabb szinteken képesek művelni.

Otthon: ismerős zajokkal körülölelve

Ahogy kiléptünk a kórház kapuján, édes eufória kerített hatalmába. Végre megszűnt az a fülsüketítő lárma, amit vörös képű csecsemőtársaimmal „hoztunk ki magunkból” minden olyan alkalommal, amikor egyenes sorba rendeztek minket, mint valami katonaságnál, s egyenként ordítozták hol a mi, hol az anyukáink neveit. Másrészt meg jó volt érezni, ahogy a hordozó lágy ringása közben, az utcára lépve megérinti arcomat valami furcsa áramlat, mintha máris új barátok üdvözölnének egy új, más világból, ahol furcsamód nem fehérruhás nénik száguldoznak egyformára csomagolt, azonos méretre vágott, visítozó kisemberekkel, hanem óriások járnak-kelnek érdekes, a mienknél elegánsabb járgányaikon, amelyek csuda gyorsak, s még brummognak-énekelnek is, hogy egy percre se unatkozhasson a babafia.

Én is egy ilyenben kerültem elhelyezésre, s még időm sem volt elgondolkodni azon, hogy ki is az az Apa mellett ülő másik óriás –mert ugye Anya nem lehet, hiszen ő mellettem foglal helyet, kezét a kezemben morzsolgatva kitartóan- máris elcsendesült a brummogás, s csak annyit érzékeltem, hogy becsukódik egy ajtó mögöttünk, s feltárul egy harmadik új világ, ami bársonyos, meleg, csalogató, kicsit hasonló a legelső lakhelyemhez. Tudtam, hogy itt csak jó helyen lehetek. Nem lesz vezényszóra történő reggeli ébresztő, nem kell mindenáron cukros vizet innom, ha pár órával odébb akarom tolni az étkezés időpontját, bármikor bekérezkedhetek Anyához, ha kedvem támadna megsimogatni, vagy azt szeretném, ha ő cirógatna meg … s még ezer meg ezer dolog, amit azon a nagy fehér gyűjtőhelyen nem nagyon lehetett megtenni.

A kiságyam mellett susogó léptek, az arcomat végigsimító puha érintések –a biztonság és változatlanság hírnökeiként- mind-mind ebből a régi-új világból üzentek: bátran nyisd ki szemed, barátkozz a fénnyel, s add az óriások tudtára, hogy kész vagy felfedezni a falak közt rejtező csodát!

„Aranyóra”… s ami utána van

Minden úgy alakult, ahogy terveztem. Végtére is a hosszú és fáradságos út után háborítatlanul vehette kezdetét a „nagy találkozás”. Ismerős volt a hangja, puha érintésének melege ugyanúgy körülölelt, de az arc, amit annyiszor magam elé képzeltem, most is kíváncsivá tett… Tudtam, hogy benne is hasonló gondolatok cikáznak: vajon az vagyok-e, akiről a 9 hónap alatt álmodoztak? A „többemberes” baba vonásai vannak-e rám írva, vagy a „mintagyerek” jellemzői simulnak a ráncaim között? Vajon számít-e a majdani személyiségalakulásom szempontjából, hogy hogyan jöttem a világra? S ez a kezdet az a „jó kezdet”-e, amiről a csendes esti, meghitt pillanatokban oly sok közös ábránd született?

S amíg kerestük az ismerős érintéseket, szagokat, rezdüléseket, a szívdobogások azonos ritmusát, a gondolatok is rendre megtalálták helyüket a számukra kijelölt rekeszekben. Onnantól csak a boldog együttlét, az állandóság érzése font körénk köteléket. Megkönnyebbülést és megnyugvást éreztem, s a kör bezáródását, ahogy egy mély, fülemnek szintén ismerős hang külső burkot font e meghitt, hármas együttlétre.

Sokáig vágytam volna még ezt az állapotot, ízlelgetni a közös felfedezés, az egymásba szeretés andalító varázsát, de hirtelen megszakadt a kör, elcsendesültek a jól ismert hangok, s egy nem várt mozdulattal hideg, nyirkos helyen találtam magam. Tudtam, hogy most veszi kezdetét a 9 hónap alatt szintén ismerősként hangzó kiszolgáltatottságom, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy innentől fogva küzdenem kell. Küzdenem kell, ha mindig Anya közelében akarok lenni, ha ölelésre, békére vágyom, de küzdenem kell akkor is, ha azt akarom, hogy Apa gyógyító jelenléte még sokáig tartson.

Önkifejezési törekvéseim akkor szenvedték az első csorbát, amikor a bilirubin-szintem újabb akadályt gördített elém. Nem elég, hogy változó szemem színe sárgára látszott állandósulni, de még csecsemőbarátaim elől is napokra elzártak, nehogy sokkoló látványt okozzak nekik. Az elkülönített, kis „kék űrhajómban” jó meleg volt ugyan, még az iszonyatos magas frekvenciájú hangokat is tompította valamelyest, de egyvalami őrületesen hiányzott: Anya erőt adó ölelése. De akartam küzdeni: kitartóan kaparásztam a kis kerek ablakokat, hátha fogást találok rajtuk, lábaimmal eszeveszettül kalimpáltam, hátha meghallja valaki, de sokszor be kellett érnem annyival, hogy egy idegen kéz iszonyatos édes löttyöt fecskendez a számba, s közben megigazítja fejemen a szemellenzőt, nehogy sárga szemeim véletlenül is kivillanjanak. Emlékeztem, hogy van valami jó is abban, ha az ember szemei sárgára változnak, nevezetesen, hogy jó nagyokat tud majd aludni, anélkül, hogy bárki is képes lenne felébreszteni, de ott, abban a kis „űrhajóban” én erre valahogy képtelen voltam. Már csak azért is, mert az a néhány perc, amikor anyának megengedték, hogy kinyissa az „űrhajó” ablakát s bátorító szavakat suttogjon nekem, inkább szólt arról, hogy könnyektől elcsukló hangját meghallva mosolyt erőltettem az arcomra, hogy azt higgye, csudaszórakoztató ez az „űrhajós-játék”.

Láttam anyán, hogy ilyenkor nagyon mélyen, pár pillanatra „befelé figyel”, összeszorítja a kezét, majd azt súgja be az üvegablakon át, hogy hamarosan véget ér ez a „színezős- játék”, s kezdetét veszi egy közös nagy kaland, ahol a játékszabályokat mi írjuk, s fehérruhás néniket még közelébe se engedünk a játékmezőnek.