Hogy mondjam el?

Szavak nélkül megértetni magam: néha kimerítő és nem is mindig kifizetődő. Mintha a mosollyal való „biznisz” már kevés lenne a biztos sikerhez.  

Nagyravágyók lettek a szüleim: azt szeretnék, ha a kommunikációs repertoáromba a nagy klasszikusok mellé – úgy, mint sírás, mosolygás, fejhangon való visítás-sikoltás, véget nem érő ööö-zés, s  mindezzel párosuló fáradhatatlan mutogatás- végre beemelném a beszédre hasonlító szavakat is. Ezt abból gondolom, hogy amikor az órákig elnyúló mutogatós, barkochba-játékok után még mindig van kedvük átváltani a minimum két oktávval magasabb sajátos családi beszédmódra, s szép lassan, tagoltan ismételgetnek egy bizonyos szót, valószínűleg nem jelent mást, minthogy: tényleg átlendültek azon a sokat emlegetett „holtponton”, s teljesen fel vannak pörögve, vagy valóban nem akarnak várni, amíg magam/magamtól mondom el, vajon mit gondolok, mire vágyom, vagy éppen mit érzek.

Egyébként érdekes ez a beszédnek nevezett „valami”. Ha felnőttek csinálják egymással, gyorsan, többé-kevésbé egyazon hangnemben teszik, ha velem csinálják, szinte mindig lassan, mélyen a szemembe nézve, éneklősre alakítják. Azt elismerem, hogy ha erőteljesen hangsúlyozzák, jól artikulálnak és gesztikulálnak is hozzá, tényleg „kíváncsi fejet vágok”, de bevallom, sokszor jobban meglepődöm azon, ahogy pl. Apa álmélkodik énekelve, vagy énekel álmélkodva, semmint arra összpontosítanék, hogy mit is jelent a több ízben is „megénekelt” szó.

Egyelőre a dallamok ívéből, a hanghordozásból tudok csak a magam módján következtetéseket levonni, de mindenesetre örülök annak, hogy méltányolják az igyekezetemet az erre adott válaszokat illetően, hiszen tényleg a tőlem telhető legnagyobb odaadással rúgkapálok, tapsolok, mutogatok, s csapkodok mindent, ami ilyenkor a kezem ügyébe akad (leginkább azon dobozok tetejét, amikkel elbarikádolták a játszószőnyegemet a tiltóövezetnek számító konyhai részlegtől), s próbálok úgy tenni, mintha minden megmozdulásomnak kommunikatív értéke lenne.

…

Nem is tudom, mi lenne jobb: ha olyan elnézőek maradnának Anyáék, hogy a fent említett kommunikációs repertoárral is beérik –legfeljebb jobban megspékelem a jelenlegi „ötfogas mosolyommal”-, s továbbra is maradunk a misztikus barkochba világában, ahol több dolgot is lehet ugyanúgy hívni, s ahol nincsenek nyakatekert nyelvtani szabályok, vagy tovább „jelelünk” és szép lassan felépítjük a jelentéssel bíró szavak önállósághoz vezető birodalmát…

Barátság, közös időtöltés vagy a baba-társadalom „kőkemény” szabályai?

Négy-öt hetesen még erőtlen próbálkozás volt a játszótéri baba-társadalom megismerésére tett kísérletünk, de most már elmondhatom, hogy igazi kis társasági életet élek. A szűk családi környezeten kívül tagja lettem egy kétszemélyes baba-mikrovilágnak, illetve egy zenebölcsis szervezett közösséghez is sikeresen csatlakoztam (heti egy órára). Hogy a kezdeti tapasztalatok, élmények kapcsán melyikre illenék az első barátság, vagy pusztán a közös időtöltés kifejezés, vagy egyszerűen a baba-társadalom „kőkemény” szabályainak a megismeréséről van-e szó, erről szeretnék most mesélni.

A családi élmények, közös játékok és programok révén már tudom, hogy egy minitársadalomban meg lehet/és kell tanulni osztozni, demokratikusan vagy kevésbé demokratikusan dönteni, konfliktusokat jól vagy kevésbé jól rendezni, de ami ennél is fontosabb, hogy közben észrevétlenül megtanulhatjuk a társasági „játékszabályokat”. De vajon ezek a szabályok más minitársadalmakban is működőképesnek bizonyulnak?

Lássuk csak!

A „Z.-N.” nevű mikro-babavilágban most még a szabályok nélküliség üdítő korát éljük. Vagyok én, az ügyetlenebb „kicsi”, aki ámulva figyeli a mindenben ügyesebb, erősebb „nagyot”, s közben azon gondolkodik, miként lehet, hogy egy egész délelőtt rámegy arra, ahogyan a „megfogom-eldobom”, „odaadom-visszakérem”, „bárhová mászol-csakazértis követlek” top3-asunk  körforgásából próbálunk több-kevesebb sikerrel kikeveredni. Nehezítő körülménynek mondható az is, hogy még mindketten többnyire a magánhangzókra és mássalhangzókra „hasonlító” hangok laza összefűzésére vagyunk képesek, ezért leginkább az „öööö”-ző mozgással való irányítást tudjuk előtérbe helyezni, így az egymással játszás valódi élménye is igencsak megkérdőjeleződik.

Mivel ez egy kétszemélyes társadalom, kevésbé érvényesül a rivalizálás is, de mégis, mintha Z. időnként nem akarná használni a korábban megszerzett képességeit, s amikor én rossz szokásomhoz híven az önmegnyugtatásnak édes eszközéért –a cumiért- visítok, ő is a legnagyobb empátiával csatlakozik, holott korábban bizonyította, hogy vígan meg tudna lenni nélküle. A vezér-alattvaló beosztáson sem volt hevesebb vita, a korkülönbség okán ezt egyhangúlag megszavaztam Z.-nek, de igazán jó főnök, semmi okom a panaszra, mert csak akkor utasít rendre, ha már nagyon szétszórt vagyok, és a mászás ritmusában valahol hibát vétek: nem követem elég gyorsan, vagy netalán kis kitérőt akarok tenni a kijelölt útvonalról.

Még nem tudom megfogalmazni, hogy mi a barátság lényege, nem tudom, hogy Z. a barátom-e a szó igazi értelmében, de kitartóan raktározom az emlékeket róla, s tény, hogy amikor találkozunk, a kézfogás képességének hiányában a legszélesebb mosollyal és a leghosszabbra elnyújtott „ööö”-zéssel üdvözöljük egymást.

A másik közösségben –lévén szervezett közösség („zenebölcsis-közösség”)- már igazi „játékszabályok” vannak. Először is van egy főnök, aki a hatalomfitogtatás eszközeként jól meghatározott időközönként előrántja a hegedűjét, s gyorsan - sőt, mi több, meglehetősen harsányan- összecinicinimuzsikálja az aprónépet. És vagyunk tehát mi, az aprónép, akik valamiért kissé nehézkesen akarunk igazodni a „csiga-biga”-szabályokhoz. Merthogy így nevezi a néni a hegedűjét, s a játék végén arra is lehetőséget ad, hogy kedvesen megsimogassuk. A nagyobb gyerekeknek, úgy tűnik, „bejön” ez a simogatós-játék, de a minap, amikor nekem kellett volna „mindenáron” megsimogatnom, bizony odacsaptam a „csiga-bigának”. Anya szabadkozott, hogy jaj…izé…mizé…, de végtére is, honnan kellett volna tudnom, hogy ez nem része-e a „csiga-biga” dekrétumnak.

Mindenesetre itt már nemcsak az „egymás mellett játszunk” típusú játék látszik megvalósulni. Igazi kis csatákat lehet vívni egy-egy színesebb-csillogóbb játék megszerzéséért, és, ha olyan kicsi vagy, mint, én (megsúgom: 10 hónapos), nem biztos, hogy mindig időben „odaérsz”. Pedig a mászás mellett már a lépegetéssel is próbálkozom, csak ugye még bizonytalanul, s ez azért nem mindig elég a sikerhez.

De egyvalamihez biztosan elég: hogy valóban megtanuljak „közelebb lépni” ahhoz a közösséghez, amelyben talán ott bujkálnak a majdani barátaim, s ahol megtanulhatom, hogy másoknak is van véleményük, amelyet érvényesíteni akarnak, s amelynek nem feltétlenül kell egyeznie az enyémmel. (Többek között ez is a közösségi lét fontos feltétele).