Négy-öt hetesen még erőtlen próbálkozás volt a játszótéri baba-társadalom megismerésére tett kísérletünk, de most már elmondhatom, hogy igazi kis társasági életet élek. A szűk családi környezeten kívül tagja lettem egy kétszemélyes baba-mikrovilágnak, illetve egy zenebölcsis szervezett közösséghez is sikeresen csatlakoztam (heti egy órára). Hogy a kezdeti tapasztalatok, élmények kapcsán melyikre illenék az első barátság, vagy pusztán a közös időtöltés kifejezés, vagy egyszerűen a baba-társadalom „kőkemény” szabályainak a megismeréséről van-e szó, erről szeretnék most mesélni.
A családi élmények, közös játékok és programok révén már tudom, hogy egy minitársadalomban meg lehet/és kell tanulni osztozni, demokratikusan vagy kevésbé demokratikusan dönteni, konfliktusokat jól vagy kevésbé jól rendezni, de ami ennél is fontosabb, hogy közben észrevétlenül megtanulhatjuk a társasági „játékszabályokat”. De vajon ezek a szabályok más minitársadalmakban is működőképesnek bizonyulnak?
Lássuk csak!
A „Z.-N.” nevű mikro-babavilágban most még a szabályok nélküliség üdítő korát éljük. Vagyok én, az ügyetlenebb „kicsi”, aki ámulva figyeli a mindenben ügyesebb, erősebb „nagyot”, s közben azon gondolkodik, miként lehet, hogy egy egész délelőtt rámegy arra, ahogyan a „megfogom-eldobom”, „odaadom-visszakérem”, „bárhová mászol-csakazértis követlek” top3-asunk körforgásából próbálunk több-kevesebb sikerrel kikeveredni. Nehezítő körülménynek mondható az is, hogy még mindketten többnyire a magánhangzókra és mássalhangzókra „hasonlító” hangok laza összefűzésére vagyunk képesek, ezért leginkább az „öööö”-ző mozgással való irányítást tudjuk előtérbe helyezni, így az egymással játszás valódi élménye is igencsak megkérdőjeleződik.
Mivel ez egy kétszemélyes társadalom, kevésbé érvényesül a rivalizálás is, de mégis, mintha Z. időnként nem akarná használni a korábban megszerzett képességeit, s amikor én rossz szokásomhoz híven az önmegnyugtatásnak édes eszközéért –a cumiért- visítok, ő is a legnagyobb empátiával csatlakozik, holott korábban bizonyította, hogy vígan meg tudna lenni nélküle. A vezér-alattvaló beosztáson sem volt hevesebb vita, a korkülönbség okán ezt egyhangúlag megszavaztam Z.-nek, de igazán jó főnök, semmi okom a panaszra, mert csak akkor utasít rendre, ha már nagyon szétszórt vagyok, és a mászás ritmusában valahol hibát vétek: nem követem elég gyorsan, vagy netalán kis kitérőt akarok tenni a kijelölt útvonalról.
Még nem tudom megfogalmazni, hogy mi a barátság lényege, nem tudom, hogy Z. a barátom-e a szó igazi értelmében, de kitartóan raktározom az emlékeket róla, s tény, hogy amikor találkozunk, a kézfogás képességének hiányában a legszélesebb mosollyal és a leghosszabbra elnyújtott „ööö”-zéssel üdvözöljük egymást.
A másik közösségben –lévén szervezett közösség („zenebölcsis-közösség”)- már igazi „játékszabályok” vannak. Először is van egy főnök, aki a hatalomfitogtatás eszközeként jól meghatározott időközönként előrántja a hegedűjét, s gyorsan - sőt, mi több, meglehetősen harsányan- összecinicinimuzsikálja az aprónépet. És vagyunk tehát mi, az aprónép, akik valamiért kissé nehézkesen akarunk igazodni a „csiga-biga”-szabályokhoz. Merthogy így nevezi a néni a hegedűjét, s a játék végén arra is lehetőséget ad, hogy kedvesen megsimogassuk. A nagyobb gyerekeknek, úgy tűnik, „bejön” ez a simogatós-játék, de a minap, amikor nekem kellett volna „mindenáron” megsimogatnom, bizony odacsaptam a „csiga-bigának”. Anya szabadkozott, hogy jaj…izé…mizé…, de végtére is, honnan kellett volna tudnom, hogy ez nem része-e a „csiga-biga” dekrétumnak.
Mindenesetre itt már nemcsak az „egymás mellett játszunk” típusú játék látszik megvalósulni. Igazi kis csatákat lehet vívni egy-egy színesebb-csillogóbb játék megszerzéséért, és, ha olyan kicsi vagy, mint, én (megsúgom: 10 hónapos), nem biztos, hogy mindig időben „odaérsz”. Pedig a mászás mellett már a lépegetéssel is próbálkozom, csak ugye még bizonytalanul, s ez azért nem mindig elég a sikerhez.
De egyvalamihez biztosan elég: hogy valóban megtanuljak „közelebb lépni” ahhoz a közösséghez, amelyben talán ott bujkálnak a majdani barátaim, s ahol megtanulhatom, hogy másoknak is van véleményük, amelyet érvényesíteni akarnak, s amelynek nem feltétlenül kell egyeznie az enyémmel. (Többek között ez is a közösségi lét fontos feltétele).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése