Hát én sem voltam kivétel… A szüleim ugyanúgy hisztériás rohamot kaptak, amikor megtettem az első önálló lépéseket, s lelkesedésük oly mértékben ragadt át rám, hogy azóta sem tudok szabadulni a kétlábon járás adta szabadságérzés fogságából.
Elképzelhetetlen, hogy egy lépés, milyen „különdicséretet” tud kiváltani. Azóta újra és újra azon vagyok, hogy minél többször kiváltsam ezt az elismerést.
Mintha belülről hajtana valami, tétova lépések, félrelépések, fájdalmas fenékre huppanások és komoly fizikai megpróbáltatások ellenére sem állhat senki és semmi az utamba, én csak megyek, tántorgok, az egyensúly felborulásával fenyegető pillanatokkal, felnőtt-tekintetekkel dacolok, kötéltáncos módjára hadonászok, egyensúlyozok…, s közben semmilyen stratégiám nincs a végtelenbe való „belelendülés” sikeres abszolválására.
Emlékszem, az első lakhelyem viszonylag szűk volt, de már ott is megtaláltam a módját annak, hogyan lelhetem végtelen örömömet a nyújtózásban, tekergőzésben, rúgdosásban… Szóval, azt hiszem, én mindig is akartam a helyváltoztatást. 4-5 hónaposan sem az energiafelhasználás minimalizálására törekedtem, s a szüleim szerint ezután meg már végképp nem fogok.
Azt hiszem, naponta 2-3 kilométert már álszerénység nélkül borítékolhatok, s ha így folytatom –ti. az esti edzésekkel is könyörtelen vagyok-, lassan elkezdhetünk vízionálni egy esetleges versenysportolói pályaívet is.
De hogy kitérjek kicsit az esti edzésprogramomra: azért is nevezhető különlegesnek, ugyanis általában úgy kezdődik, hogy először szépen lefekszünk, bebújunk a hálózsákunkba, kipipáljuk a „jóéjtpuszis” rituálénkat, s egyszer csak nekem eszembe jut, hogy az edzésprogram utolsó pontját nem teljesítettem, így hát azonmód adom is a jelzést a napjukat még sokszor csak akkor kezdő nagyoknak, hogy hoppá, nem teljes a nap(om), hátravan a kihagyhatatlan napbúcsúztató. Ilyenkor az történik, hogy pizsamára kis kardigán kerül –mókásan nézek ki, pózolós képre ilyenkor nem szoktam vállalkozni-, újra kikerülünk a nappali közepére, ahol jó tágas a hely - egy egésznapos edzésterv lebonyolításához átalakítva-, s indul is a rövidebb-hosszabb sprint-sorozat, a fogócskával megspékelt adrenalinfűszeres napbúcsúztató, amikor mindenki ujjong, fáradtságtól elcsukló hangon nevet, majd újra lelkesedik, tapsol, hajráz, bátorít, végül ernyedten elnyúlik a páston..
Ezek szerint, nem mondható, ugye, hogy az energiahatékonyság fogalmát én megvalósítom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése