Az mit jelent, hogy „nem szabad”?

Igazi ördögi kör ez a „csakazértis játszma”. Valahogy így lehetne leírni az algoritmusát: én meglátok egy érdekesnek mondható tárgyat -amivel amúgy nem szoktunk hagyományosan játszani-, olthatatlan vágyat kezdek érezni a megérintésére és természetesen a megkóstolására, megindítok egy finom kézmozdulatot a tárgy irányába, ekkor Anya szemei villogósra váltanak -határozott nézését legtöbbször sűrű fejingatás is kíséri-, igazi mély szemkontaktust veszünk fel, én kicsit jobban kinyújtom a kezem a szóban forgó tárgy felé, ő kínosan elmosolyodik, én egy percre habozni kezdek –hogy visszamosolyogjak-e rá, vagy azon nyomban lecsapjak a kiszemelt tárgyra-, újból megpróbálom kicsit megpiszkálni a dolgot, Anya is közelebb jön a „történethez”, én még kitartóbban kezdem  fűrkészni a már-már vörösbe hajló szemeket, ő a lehető legkínosabb mosolyára fakad……… és ez így megy mindaddig, amíg az „érdekes” (hogy nem mondjam: tiltott) tárgyakat végül egy sajátos „ezt azért mégsem szabad” arckifejezés kíséretében közösen meg nem érintjük.

Lassan érteni vélem, hogy a történet alapmotívuma a következetesség akar lenni –következetesen közösen érinteni meg a kiszemelt tárgyat… ha-ha-ha…-, de azért olykor szívesen venném, ha egyértelműbbek lennének a jelzések –pl. ha a villogósra váltó nézés nem mindig ezzel az enyhén kínosnak nevezhető mosollyal párosulna-, és a történet végkifejletére is kíváncsiak lennénk.

Anya a múltkor egy ismerősünkkel beszélgetett és valami olyasmit mondott neki, hogy: „Megpróbáltam, és lám működött”. Találgatni kezdtem, hogy mire gondolhat, és tényleg találtam valamit a közeli emlékképek között (talán erre utalhatott). A klasszikus nagyjelenetünk: pelenkázóasztalon való hősies küzdelem, minél előbb véget vetni a macerának, de mégis kíváncsi lenni a történet „végtermékére”, ami néha összecsomagolva ott hever mellettünk. Nyújtom tehát a kezem a termék irányába, azonmód jön a kínos nevetés, az „ezt most nem szabad” testtartással párosuló szemvillogtatás… egyre és egyre közelebb kerülünk a belső körhöz… s láss csodát: nem kivárunk, hogy vajon mit lép a másik, nem közösen érintjük meg a felfedezni kívánt dolgot, hanem hirtelen elkezdjük kiegészíteni a „Nem szabad…” kezdetű mondatunkat, magyarázunk, eljátsszuk, hogy kidobjuk az összecsomagolt „valamit”, mert állítólag pi-há, pi-há… s valóban: kb. 2 órával később már magam veszem kézbe  a történet fonalát, s egy határozott kézmozdulattal, csak úgy lazán lesöpröm a korábban még hőn áhított "csomagot" a pelenkázóról.

Úgy látszik, tényleg működött: mert simogatás járt érte, s ráadásként a pelenkázóasztal fölötti lámpát is megérinthettem egy pillanatra (pedig kedves gyerekek, tudjuk, ugye, hogy természetesen ezt "sem szabad").