Félévesnek lenni…

Félévesnek lenni több dolog miatt is érdekes. Nemcsak fordulópont az eddig meglehetősen egyhangú babaétrend palettáján, de az ünnepi hangulat fokozta felnőtt-figyelemből is jócskán kijut. Hiába… Ilyenkor mintha tényleg becsavarodnának a felnőttek. Kétpercenként emlékeztetnek arra, hogy milyen jó nekik, hogy én féléves vagyok, s hogy ekkorára nőttem. Pedig bármerre is nézek, nem nagyon látok a házban rajtam kívül kisebb gyereket, hacsak nem a Julcsit, aki talán egy hónappal kisebb, mint én, de sajnos mindig bebugyolálva találkozunk a hordozóban, a lépcsőfordulónál, így aztán nem nagyon tudjuk rendesen szemügyre venni egymást. De tény, hogy valóban növök, hiszen abból a mérhetetlen ruhatengerből, ami a kórházból való hazatérésemkor fogadott, szinte semmi nem jó rám, ezért is kell Anya szerint hetente frissíteni, aktualizálni a ruhatárat. Csak azt nem értem, hogy ez miért „olyan jó” nekik. De valljuk be: nincsen olyan baba, akinek ne imponálna ez a hajcihő, még akkor is, ha sokszor úgy megmondanám nekik, hogy talán elég lenne a száz helyett csak ötvenszer elmondani, hogy milyen nagylány lettem, s a skype-os nagyis gratulációkat sem ebédidőre időzíteni, amikor már alig várom, hogy a savanyú alma után végre egy kis édes sárgarépát kóstoljak. De mindennek a teteje: amikor este Apa megjön munkából, s a tőle megszokott módon nem a „Hát szia, szia-szia” -sorozatával indít –tudván tudva, hogy úgysem fogok visszaköszönni, mert a beszédfejlődésemben még nem ugrottuk meg ezt a fokozatot- hanem nekiáll rímet faragni rólam, félévesről, a félévem tiszteletére.  Egek! Ha látta volna magát kívülről, ahogy erőlködik. Az első három sor még ment is, úgy ahogy, de az utolsó sehogy sem akart kibukni. Ezért minden erőtlen négysoros, egy kis fáziskéséssel, ugyanúgy ért véget: „… (Rosszalkodok) holnap is, ettől lesz Anya depis”.   Házi használatra ugyan jó lehet, de a zenebölcsiben biztos nem dicsekednék el vele. Viszont az igyekezetét értékelnem kell, annál is inkább, mivel az ő mindennapi programozó-nyelvezetéből teljességgel hiányoznak az ilyen dallamos, ritmusos, bababűvölő szavak.

Aztán meg ott van az etetőszék és a menetrendszerinti etetésem körüli hisztéria. Féléves szülinapi programként egy ilyenben résztvenni sem utolsó. Szegény Apa, alig várta, hogy a szombati munkanap feszültségeit végre vasárnap reggel – még mielőtt ténylegesen is zöld utat adok a vasárnapi közös programunknak- egy kis hokizással levezesse, amikor Anya kitalálta, hogy csak és kizárólag ma kell és lehet beszerezni az etetőszéket, mert holnaptól indul a hozzátáplálás fejezet. Fél füllel még azt is hallottam a játszószőnyegről, ahogy hozzátette: a heti 4 alkalmas edzéseket tekintve ezért az ötödikért bizony egy cseppet sincs lelkiismeret-furdalása. Azt hiszem, végül elég kultúráltan megbeszélték a problémát, mert én csak annyit érzékeltem, hogy még le sem ment az utolsó korty tejem a tízóraira nagy buzgósággal felkínált savanyú almapép után, s sapka máris fel, hordozó becsatol, és robogunk az autóval etetőszéket vásárolni: persze olyat, ami passzol a nappali bútor színével, s nem mellékes szempontként több fokozatban is dönthető, tekintettel arra, hogy azért én még nem tudok stabilan ülni.

…

 Egy ilyen túlkoncentrált, tömény rajongással körülölelő féléves szülinapon kellett volna időt szakítanom a játékra!

Miért pánikol mindenki, ha kicsit többet autózunk?

Ha valakinek -mint nekem is- kilométerszázakat kell autóznia, hogy láthassa a nagyszüleit, legalább két dologgal tisztában kell lennie: indulás előtt egy-két héttel a napirend felborulását tematizáló játékok száma tutira megsokszorozódik, s a nagyszülőkhöz való (virtuális) közelkerülés finom forszírozása is feljebb csúszik a fontossági listán. Mondjuk, ez teszik nekem, mert amúgy is jól szórakozom, ha az internetvonal másik végén ordítozó nagyit- aki minden erejével és hangszálával át akarja hidalni a köztünk lévő 800 km távolságot- túlszárnyalhatom, vagy ha neadjisten lazíthatok a gondossággal keretezett napi játékmeneten. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a türelmem is végig kitart, amíg a „hogyan viselkedjünk a rokonokkal, kedves látogatókkal”- nagyjelenet epizódjait is gondosan begyakoroljuk. De mindezt kompenzálja az érzés, hogy imádok autózni.

Nem is értem Anyáékat, hogy miért ez a túllihegett, tervszerű ráhangolódás? Hiszen tudják, hogy szeretek és tudok is autózni: a motorzúgásra bármikor képes vagyok elaludni –még ha nincs is ott az idő az alvásra-, s a túlalvás ellenére sem zökkenek ki magamból, s másokat sem zökkentek ki magu(n)kból. Ha nem vennék készpénznek, hogy egy-másfél óránként megtartjuk a kötelező lazító-pihenő tornagyakorlatunkat–ha már egyszer úgyis mélyen elaludtam-, nyert ügyünk lenne.

Azt viszont elismerem, hogy a változásra (hely- és időváltozásra) nem lehet teljeskörűen felkészülni. Végül is nem tudhatjuk, hogyan fogok reagálni az új helyről szerzett rengeteg információra, új ingerekre, s azt sem, hogy mindez milyen hatással lesz az éjjeli alvásomra, sőt mi több, az idegrendszeremre. Nem is beszélve arról, hogy, ha mindkét nagyit meg akarom örvendeztetni a jelenlétemmel, kétszeresen is ki leszek téve a „gyerek megérzi a szülők feszültségét, aggodalmát, ezért maga is ingerlékennyé válhat” kényes szituációjának.

…

Ilyen és ehhez hasonló dilemmákkal vágtunk neki a nem kevesebb, mint 12 órás autóútnak, s mormoltunk el sebtében még egy-egy fohászt démonjaink megnyugtatására: Anya azért, hogy a változások ellenére tartani tudja magát a rutinjainkhoz és rituáléinkhoz, Apa azért, hogy ezzel az autóúttal is hozzájáruljon ezek felszámolásához, én pedig azért, hogy ők ketten most erről ne beszéljenek, remélve, hogy az én autós kalandomat is siker koronázza.

S amilyen gyorsan repült el a 12 óra, olyan gyorsan számoltunk le a démonjainkkal is: nem tartottuk szigorúan a kötelező tornagyakorlatok sorrendiségét, Anya hagyta, hogy a szokásos illemtanóra helyett Apa az éjjeli vezetésre koncentráljon, én meg hagytam nekik, hogy békén hagyják egymást, hogy én is zavartalanul élvezhessem a motorzúgás semmihez sem hasonlítható varázsát.

De hab lett volna a tortán, ha végül a teljes kalandot is ilyen happy-end-es befejezéssel nyugtázzuk. A „két nap egyik nagyinál, két nap a másiknál” sűrű eseményfolyama mégiscsak próbára tette az idegrendszeremet, s a gondos tervezés ellenére is felszínessé vált az alvásom. De mentségemre szolgáljon, hogy a nappalokat továbbra is ugyanolyan érdeklődéssel fogadtam, s a kíváncsiskodó rokonok, látogatók hada sem tántorított el a megszokott játéktól. Még szerencse, hogy nem kellett mindenáron produkálni magam, s ami talán a legfontosabb, hogy a visszaút idejére is gondosan dobozba zártuk a démonjainkat. Mindenkinek ilyen autózással egybekötött nagyilátogatást kívánok!

Kifordított napok: „sztrájk” kifulladásig

Hasfájós korszakunk lezárultát Apa –a tőle megszokott egyszerűséggel- rímfaragással ünnepelte: „Én vagyok kis Nórika, már nem gyötör a kólika”. S mintha túláradt volna benne a határtalan megkönnyebbülés, még órákon át ízlelgette az összecsengő rímpár könnyed ritmusát. Anya lelkesedése valamivel visszafogottabb volt, ő talán tudta, hogy egy hasfájásmentes hét még nem ok a megmásíthatatlan gyönyörre, de rajta is láttam azért, hogy a szája sarkán meghúzódó mosoly a „gyászmunka” utolsó simításait sem tudja leplezni. De ne szaladjunk ennyire előre: a rossz evő baba táplálása miatt megélt „gyász” és annak feldolgozása természetesen nem volt előzmények nélküli.

…

Kísérletezés és tapasztalás kettős vibrálásában próbáltam hetek-hónapok óta bizonyítani, hogy a félálomban történő evést tényleg komolyan gondolom, s hogy a rendszeresített késő délutáni „kólikás-nórikás sztrájk” nem Anya személye ellen szól, de mégcsak nem is akarom spontán elválasztani magam, csupán arról van szó, hogy ígérete ellenére Anya még nem vett fel a közös szótárunkba két fontos szót – a fejlődési ugrás-t és titkos babajel-et-, így aztán nem is tudja kódolni, amit mondani akarok neki. Pedig én tényleg mondtam: kézzel-lábbal, rúgkapálva, lábaimat tipikus hasfájósan felhúzva… (ezt csak a teszt kedvéért), de valamiért nem akarta venni a jeleket. Láttam a tekintetéből, hogy elemez, gondolatok közt keres, azzal van elfoglalva, hogy felnőtt érzelmek és szándékok közt kutat (No, látod, Anya, ez a baj!), s a "síró baba-nem elég jó anya" közé tett egyenlőségjellel játszik titokban.

Eddig is kényelmes volt számomra, hogy a „bármit elkövetünk, csak csend legyen” elvét alkalmaztuk, mert ez azt jelenti, hogy, ha összeadom az eddigi összes napi sírásadagomat, nem biztos, hogy meghaladjuk egy átlagos baba napi fejadagját, ezért gondoltam, kipróbálok valami mást is. Már jól bejáratott az evés-önálló játék-közös játék-alvás ciklusunk, sőt mondhatnám, kissé unalmas is, ezért csavarok egyet rajta -morfondíroztam magamban-, s ötödikként beiktatok egy egyórás „hagyjatok sírni”-elemet, szépen behozva az eddigi lemaradásaimat. De arra is kíváncsi voltam, hogy a sírás elleni tanult trükkök milyen hatással lesznek rám, mert tudtam, hogy amint elindul a program, ezek is azon nyomban előkerülnek. Leginkább a „fehér zajokat” vártam, a porszívó, hajszárító ritmusos zúgását- ezekről több babatársam is csillogó tekintettel mesélt-, de a babamasszázst vagy a ráadásos nappali pancsolást sem utasítottam volna vissza, ha már mindenáron erőltetni akarják. És valóban megerősíthetem, hogy Anya nem az a kényelmes fajta: tényleg nem ugyanúgy reagált erre az egyórás programra, mint egyébként –kényelemből-, és rendre jöttek a várva várt trükkök, technikák, érdekesebbnél érdekesebb ide-oda mozgások.

A porszívó és a hajszárító is frenetikus –mindenkinek ajánlani tudom-, a babamasszázs esetében viszont nehezen tudtam eldönteni, hogy gyöngéd érintéseknek vagyok-e szerencsés alanya, vagy –ötlet hiányában- a klasszikus csikizős játékot vettük elő újra. (Látod, Anya, mégiscsak érdemes lett volna elvégezni azt a babamasszázs-tanfolyamot. Ha konkrét tudást nem is, ennél biztosan több tapasztalatot szerezhettél volna!).

Próbáltam úgy tenni ebben az egyórás kis intermezzoban, hogy minél eseménydúsabb hangulatot varázsoljak magam köré, s csak akkor hagytam abba a látszólag ok nélküli tevékenységet, amikor a "bizalomvesztés" és "tanult tehetetlenség" nevű idegen kifejezések felcsendültek. Olyanfajta szülői rémület kísérte ugyanis őket, hogy a sokk-szerű hangzástól mindig elakadt a sírásom.  Egyszerűen nem tudtam nem sajnálni a „megrémülteket”.

…

Így történt, hogy két buta idegen szónak köszönhetően –melyek jelentésének azóta sem néztem utána- végül magam oldottam meg a problémát. Apa, Anya, ha megígéritek, hogy kiiktatjuk a szótárból a „bizalomvesztést” és a „tanult tehetetlenséget”, én is szavamat adom, hogy mától végérvényesen is örülhettek az „Én vagyok kis Nórika, már nem gyötör a kólika” kétsorosunknak.