Ha valakinek -mint nekem is- kilométerszázakat kell autóznia, hogy láthassa a nagyszüleit, legalább két dologgal tisztában kell lennie: indulás előtt egy-két héttel a napirend felborulását tematizáló játékok száma tutira megsokszorozódik, s a nagyszülőkhöz való (virtuális) közelkerülés finom forszírozása is feljebb csúszik a fontossági listán. Mondjuk, ez teszik nekem, mert amúgy is jól szórakozom, ha az internetvonal másik végén ordítozó nagyit- aki minden erejével és hangszálával át akarja hidalni a köztünk lévő 800 km távolságot- túlszárnyalhatom, vagy ha neadjisten lazíthatok a gondossággal keretezett napi játékmeneten. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a türelmem is végig kitart, amíg a „hogyan viselkedjünk a rokonokkal, kedves látogatókkal”- nagyjelenet epizódjait is gondosan begyakoroljuk. De mindezt kompenzálja az érzés, hogy imádok autózni.
Nem is értem Anyáékat, hogy miért ez a túllihegett, tervszerű ráhangolódás? Hiszen tudják, hogy szeretek és tudok is autózni: a motorzúgásra bármikor képes vagyok elaludni –még ha nincs is ott az idő az alvásra-, s a túlalvás ellenére sem zökkenek ki magamból, s másokat sem zökkentek ki magu(n)kból. Ha nem vennék készpénznek, hogy egy-másfél óránként megtartjuk a kötelező lazító-pihenő tornagyakorlatunkat–ha már egyszer úgyis mélyen elaludtam-, nyert ügyünk lenne.
Azt viszont elismerem, hogy a változásra (hely- és időváltozásra) nem lehet teljeskörűen felkészülni. Végül is nem tudhatjuk, hogyan fogok reagálni az új helyről szerzett rengeteg információra, új ingerekre, s azt sem, hogy mindez milyen hatással lesz az éjjeli alvásomra, sőt mi több, az idegrendszeremre. Nem is beszélve arról, hogy, ha mindkét nagyit meg akarom örvendeztetni a jelenlétemmel, kétszeresen is ki leszek téve a „gyerek megérzi a szülők feszültségét, aggodalmát, ezért maga is ingerlékennyé válhat” kényes szituációjának.
…
Ilyen és ehhez hasonló dilemmákkal vágtunk neki a nem kevesebb, mint 12 órás autóútnak, s mormoltunk el sebtében még egy-egy fohászt démonjaink megnyugtatására: Anya azért, hogy a változások ellenére tartani tudja magát a rutinjainkhoz és rituáléinkhoz, Apa azért, hogy ezzel az autóúttal is hozzájáruljon ezek felszámolásához, én pedig azért, hogy ők ketten most erről ne beszéljenek, remélve, hogy az én autós kalandomat is siker koronázza.
S amilyen gyorsan repült el a 12 óra, olyan gyorsan számoltunk le a démonjainkkal is: nem tartottuk szigorúan a kötelező tornagyakorlatok sorrendiségét, Anya hagyta, hogy a szokásos illemtanóra helyett Apa az éjjeli vezetésre koncentráljon, én meg hagytam nekik, hogy békén hagyják egymást, hogy én is zavartalanul élvezhessem a motorzúgás semmihez sem hasonlítható varázsát.
De hab lett volna a tortán, ha végül a teljes kalandot is ilyen happy-end-es befejezéssel nyugtázzuk. A „két nap egyik nagyinál, két nap a másiknál” sűrű eseményfolyama mégiscsak próbára tette az idegrendszeremet, s a gondos tervezés ellenére is felszínessé vált az alvásom. De mentségemre szolgáljon, hogy a nappalokat továbbra is ugyanolyan érdeklődéssel fogadtam, s a kíváncsiskodó rokonok, látogatók hada sem tántorított el a megszokott játéktól. Még szerencse, hogy nem kellett mindenáron produkálni magam, s ami talán a legfontosabb, hogy a visszaút idejére is gondosan dobozba zártuk a démonjainkat. Mindenkinek ilyen autózással egybekötött nagyilátogatást kívánok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése