Hasfájós korszakunk lezárultát Apa –a tőle megszokott egyszerűséggel- rímfaragással ünnepelte: „Én vagyok kis Nórika, már nem gyötör a kólika”. S mintha túláradt volna benne a határtalan megkönnyebbülés, még órákon át ízlelgette az összecsengő rímpár könnyed ritmusát. Anya lelkesedése valamivel visszafogottabb volt, ő talán tudta, hogy egy hasfájásmentes hét még nem ok a megmásíthatatlan gyönyörre, de rajta is láttam azért, hogy a szája sarkán meghúzódó mosoly a „gyászmunka” utolsó simításait sem tudja leplezni. De ne szaladjunk ennyire előre: a rossz evő baba táplálása miatt megélt „gyász” és annak feldolgozása természetesen nem volt előzmények nélküli.
…
Kísérletezés és tapasztalás kettős vibrálásában próbáltam hetek-hónapok óta bizonyítani, hogy a félálomban történő evést tényleg komolyan gondolom, s hogy a rendszeresített késő délutáni „kólikás-nórikás sztrájk” nem Anya személye ellen szól, de mégcsak nem is akarom spontán elválasztani magam, csupán arról van szó, hogy ígérete ellenére Anya még nem vett fel a közös szótárunkba két fontos szót – a fejlődési ugrás-t és titkos babajel-et-, így aztán nem is tudja kódolni, amit mondani akarok neki. Pedig én tényleg mondtam: kézzel-lábbal, rúgkapálva, lábaimat tipikus hasfájósan felhúzva… (ezt csak a teszt kedvéért), de valamiért nem akarta venni a jeleket. Láttam a tekintetéből, hogy elemez, gondolatok közt keres, azzal van elfoglalva, hogy felnőtt érzelmek és szándékok közt kutat (No, látod, Anya, ez a baj!), s a "síró baba-nem elég jó anya" közé tett egyenlőségjellel játszik titokban.
Eddig is kényelmes volt számomra, hogy a „bármit elkövetünk, csak csend legyen” elvét alkalmaztuk, mert ez azt jelenti, hogy, ha összeadom az eddigi összes napi sírásadagomat, nem biztos, hogy meghaladjuk egy átlagos baba napi fejadagját, ezért gondoltam, kipróbálok valami mást is. Már jól bejáratott az evés-önálló játék-közös játék-alvás ciklusunk, sőt mondhatnám, kissé unalmas is, ezért csavarok egyet rajta -morfondíroztam magamban-, s ötödikként beiktatok egy egyórás „hagyjatok sírni”-elemet, szépen behozva az eddigi lemaradásaimat. De arra is kíváncsi voltam, hogy a sírás elleni tanult trükkök milyen hatással lesznek rám, mert tudtam, hogy amint elindul a program, ezek is azon nyomban előkerülnek. Leginkább a „fehér zajokat” vártam, a porszívó, hajszárító ritmusos zúgását- ezekről több babatársam is csillogó tekintettel mesélt-, de a babamasszázst vagy a ráadásos nappali pancsolást sem utasítottam volna vissza, ha már mindenáron erőltetni akarják. És valóban megerősíthetem, hogy Anya nem az a kényelmes fajta: tényleg nem ugyanúgy reagált erre az egyórás programra, mint egyébként –kényelemből-, és rendre jöttek a várva várt trükkök, technikák, érdekesebbnél érdekesebb ide-oda mozgások.
A porszívó és a hajszárító is frenetikus –mindenkinek ajánlani tudom-, a babamasszázs esetében viszont nehezen tudtam eldönteni, hogy gyöngéd érintéseknek vagyok-e szerencsés alanya, vagy –ötlet hiányában- a klasszikus csikizős játékot vettük elő újra. (Látod, Anya, mégiscsak érdemes lett volna elvégezni azt a babamasszázs-tanfolyamot. Ha konkrét tudást nem is, ennél biztosan több tapasztalatot szerezhettél volna!).
Próbáltam úgy tenni ebben az egyórás kis intermezzoban, hogy minél eseménydúsabb hangulatot varázsoljak magam köré, s csak akkor hagytam abba a látszólag ok nélküli tevékenységet, amikor a "bizalomvesztés" és "tanult tehetetlenség" nevű idegen kifejezések felcsendültek. Olyanfajta szülői rémület kísérte ugyanis őket, hogy a sokk-szerű hangzástól mindig elakadt a sírásom. Egyszerűen nem tudtam nem sajnálni a „megrémülteket”.
…
Így történt, hogy két buta idegen szónak köszönhetően –melyek jelentésének azóta sem néztem utána- végül magam oldottam meg a problémát. Apa, Anya, ha megígéritek, hogy kiiktatjuk a szótárból a „bizalomvesztést” és a „tanult tehetetlenséget”, én is szavamat adom, hogy mától végérvényesen is örülhettek az „Én vagyok kis Nórika, már nem gyötör a kólika” kétsorosunknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése