Félévesnek lenni…

Félévesnek lenni több dolog miatt is érdekes. Nemcsak fordulópont az eddig meglehetősen egyhangú babaétrend palettáján, de az ünnepi hangulat fokozta felnőtt-figyelemből is jócskán kijut. Hiába… Ilyenkor mintha tényleg becsavarodnának a felnőttek. Kétpercenként emlékeztetnek arra, hogy milyen jó nekik, hogy én féléves vagyok, s hogy ekkorára nőttem. Pedig bármerre is nézek, nem nagyon látok a házban rajtam kívül kisebb gyereket, hacsak nem a Julcsit, aki talán egy hónappal kisebb, mint én, de sajnos mindig bebugyolálva találkozunk a hordozóban, a lépcsőfordulónál, így aztán nem nagyon tudjuk rendesen szemügyre venni egymást. De tény, hogy valóban növök, hiszen abból a mérhetetlen ruhatengerből, ami a kórházból való hazatérésemkor fogadott, szinte semmi nem jó rám, ezért is kell Anya szerint hetente frissíteni, aktualizálni a ruhatárat. Csak azt nem értem, hogy ez miért „olyan jó” nekik. De valljuk be: nincsen olyan baba, akinek ne imponálna ez a hajcihő, még akkor is, ha sokszor úgy megmondanám nekik, hogy talán elég lenne a száz helyett csak ötvenszer elmondani, hogy milyen nagylány lettem, s a skype-os nagyis gratulációkat sem ebédidőre időzíteni, amikor már alig várom, hogy a savanyú alma után végre egy kis édes sárgarépát kóstoljak. De mindennek a teteje: amikor este Apa megjön munkából, s a tőle megszokott módon nem a „Hát szia, szia-szia” -sorozatával indít –tudván tudva, hogy úgysem fogok visszaköszönni, mert a beszédfejlődésemben még nem ugrottuk meg ezt a fokozatot- hanem nekiáll rímet faragni rólam, félévesről, a félévem tiszteletére.  Egek! Ha látta volna magát kívülről, ahogy erőlködik. Az első három sor még ment is, úgy ahogy, de az utolsó sehogy sem akart kibukni. Ezért minden erőtlen négysoros, egy kis fáziskéséssel, ugyanúgy ért véget: „… (Rosszalkodok) holnap is, ettől lesz Anya depis”.   Házi használatra ugyan jó lehet, de a zenebölcsiben biztos nem dicsekednék el vele. Viszont az igyekezetét értékelnem kell, annál is inkább, mivel az ő mindennapi programozó-nyelvezetéből teljességgel hiányoznak az ilyen dallamos, ritmusos, bababűvölő szavak.

Aztán meg ott van az etetőszék és a menetrendszerinti etetésem körüli hisztéria. Féléves szülinapi programként egy ilyenben résztvenni sem utolsó. Szegény Apa, alig várta, hogy a szombati munkanap feszültségeit végre vasárnap reggel – még mielőtt ténylegesen is zöld utat adok a vasárnapi közös programunknak- egy kis hokizással levezesse, amikor Anya kitalálta, hogy csak és kizárólag ma kell és lehet beszerezni az etetőszéket, mert holnaptól indul a hozzátáplálás fejezet. Fél füllel még azt is hallottam a játszószőnyegről, ahogy hozzátette: a heti 4 alkalmas edzéseket tekintve ezért az ötödikért bizony egy cseppet sincs lelkiismeret-furdalása. Azt hiszem, végül elég kultúráltan megbeszélték a problémát, mert én csak annyit érzékeltem, hogy még le sem ment az utolsó korty tejem a tízóraira nagy buzgósággal felkínált savanyú almapép után, s sapka máris fel, hordozó becsatol, és robogunk az autóval etetőszéket vásárolni: persze olyat, ami passzol a nappali bútor színével, s nem mellékes szempontként több fokozatban is dönthető, tekintettel arra, hogy azért én még nem tudok stabilan ülni.

…

 Egy ilyen túlkoncentrált, tömény rajongással körülölelő féléves szülinapon kellett volna időt szakítanom a játékra!