Viszlát rossz fejtartás!... avagy hogyan kellett volna jobban bíznotok bennem?

Ma már nincsenek rossz érzések bennem, de most sem teljesen értem a két hónapig tartó, „furcsa” játék lényegét. Magamban csak így nevezem: „Jobbos kényszerpihenő”…, de a humort félretéve, erre az időre tényleg elhittem, hogy durván 2 részből vagyok összetéve: van egy „hátrányos” és egy „nem hátrányos” oldalam. Az egyik talán szebb, csinosabb, bájosabb, ezért mindenkinek ezt akarjuk mutogatni!?

Minden úgy kezdődött, hogy egyszerűen szerettem balra fordítani a fejem. Kényelmesebb volt így aludni, jobban láttam az ágyam szélére felfüggesztett színes játékfigurákat, s mintha a balról jövő tejcsi is valahogy ízletesebb lett volna. Erre Anyáék fogják magukat és ötletrohamszerűen kitalálnak nekem egy olyan játékot, hogy most két hónapig mindent jobbról csináljunk: jobbról nézzük az ablakon beszűrődő fényeket, az ablakpárkányon sorakozó színes virágcserepeket, a nappali függöny hullámzó fehér-fekete csíkozását, de még a kedvenc színes lapozóimat is jobbról kukucskáljuk. Csak ingattam a fejem –persze szigorúan jobbra-, hogy mi fog ebből kisülni, de amikor álmomból is arra ébredtem, hogy leheletkönnyen jobbra „fordítódik” a fejem, komolyabban gondolkodni kezdtem a nem mindennapi játékszabályokon.

Amíg hárman játsztuk –csak szépen, fokozatosan kísérletezve- nem adtam tanújelét különösebb nemtetszésnek, de mikor egy harmadik személlyel bővült a különös játéktábor –aki érzékelhető határozottsággal már egész testemnek „jobbos kényszertartást" diktált, s kiről később kiderült, hogy gyógytornász néninek kell szólítani- teljes mivoltommal tiltakozni kezdtem a korosztályomat meghaladó játék ellen. 

Az elején talán csak barátkozni akart, ugyanolyan csikizőst játszani, amilyet Apával szoktunk, de mikor látta, hogy nem lesz különösebb probléma, hiszen partner vagyok az ismerkedésben, magasabb sebességfokozatra kapcsolt és olyan szintű csiklandozásba--tornáztatásba-masszírozásba kezdett, hogy először a „Megijedtem, segtítség!”-sírás ilyen esetekre tartogatott alacsonyabb hangfrekvenciáit sem voltam képes teljességgel kiüvölteni. Pedig tudtam, hogy, ha hirtelen, éles, sikító hangon csinálom, Anya tudni fogja, felismeri, hogy „ez az” a sírás, s még véletlenül sem fogja összetéveszteni a „Foglalkozzatok velem”-változatával. De az eltökélt játékos oly magabiztos volt, hogy nem volt idő kényelmes keresgélésre. Testemnek minden porcikája sodródott az árral, könnyű játékszer voltam a kezében, határozott érintéseinek, mozdulatainak végérvényesen elernyedt „áldozata”.

…

Közben képek villantak be, gondolatok, Anya által sokszor hangoztatott idézet-foszlányok…. –Akit nem simogatnak eleget, kiszárad a lelke”- , s csak az zakatolt a fejemben, hogy már megint rosszul tanították nekem, hogy mi is az érintés, a simogatás igazi varázsa. Teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem, hogy minek a papolás a gyengéd érintés biztonságot és nyugalmat adó hatásáról, ha épp az ellenkezőjét akarják bizonyítani rajtam. Haragudtam Anyára, Apára, hogy elkezdtük ezt az egész "ide-oda forgatós-csiklandozós-jobbratartós" játékot, de főképp magamra, hogy nem voltam elég erőszakos, hogy meggyőzzem őket: bízhatnak bennem. Most még jobban örülök a balról jövő fénynek, a balról megszálló édes álomnak, de hamarosan a helyére kerül minden, csak úgy... magamtól...  egyszer csak elkezdem szeretni, megmutatni a „hátrányos” oldalamat is.

Hiszen kedves Anya, Apa, ha emlékeztek, egyszer titokban elárultam nektek: azért ez a kényszeres ”balratartás”, mert így volt kényelmes az első lakhelyemen, ami a végére kicsit szűkössé vált ugyan, de ettől még biztonságot és védelmet jelentett nekem. Ezt keresem idekint is, most talán még „balról”, de ha hagytok magamhoz térni, kedvemre mozogni, tornázni, nyitni fogok a „jobb” oldal irányába is. De ehhez nektek is bíznotok kell bennem! Igen, bármilyen furcsán hangzik, nektek, felnőtteknek, bennem, a pár hónaposban... és nemcsak a "furcsán" csikizős gyógytornászban!