Karácsonyi mese nagyiéknak

 

Hókristályba zárt karácsony

 

Milla és Lizi az ablakra tapadva bámulták a sűrűn szállingózó hópihéket. Nagyon szerettek itt ücsörögni, hiszen mindig akadt valami, amit alaposan szemügyre lehetett venni: hol a járókelő embereket (akik mindig nagyon de nagyon hasonlítanak valakire, vagy éppen ők maguk azok), hol egy-egy természeti csodát, ami furcsamód csak ott, csak abban a pillanatban történik éppen. S mindezt aztán jól bele lehet írni a ház titkos fiókjaiban megbúvó unikornisos, sellős naplók valamelyikébe, vagy rajzlapok százaira álmodni a folytatást.

A 4 és fél évvel fiatalabb Lizi ilyenkor mindig teljes arcával az ablaküvegre tapad – nagyon mókás, ahogy palacsintafeje a gyakran megidézett serpenyő-képű szörnyecskéhez kezd hasonlítani – de ahhoz, hogy az alapos szemrevétel megtörténhessen, ez egy kihagyhatatlan lépésnek számít. Így történt most is, amikor hirtelen az ablakpárkányra ereszkedett egy csinos kis hópehely.

-          Óvatosabban lapítsd az arcod az ablaküvegre, nehogy elijeszd a hókristályt! – intette kishugát Milla.

-          Milyen hókristályt? Hiszen ez csak egy közönséges hópihe! Ahogy az ablakpárkányhoz ér, máris elolvad! – vágta rá Lizi.

-          Ha minden hópihe elolvadna, akkor mégis miből lesz a hótakaró? Nos, ide figyelj, te kis palacsintafej – kezdte Milla – jól vésd ultralapos kobakodba, hogy a legtöbb hópihe hókristály is egyben.

-          Micsodaaaa? Hókristály? Kristály….gömb? Olyan, amibe ha belenézek, vagy sokáig bámulom, megláthatom, hogy más országban, vagy kontinensen mi történik? – kérdezősködött Lizi. Megláthatom azt is, hogy a nagyiék éppen mit csinálnak, úgy, hogy nem is tudják, hogy figyeljük őket?

-          Hát…. – gondolkodott kicsit Milla – félig igen, félig nem a pontos válasz. Figyelj, elmagyarázom: először is azt érdemes tudni, hogy a hópehely sok-sok jégkristályból tevődik össze.

-          Érdemes tudni???? Hm…. – sóhajtott volna közbe Lizi, de Milla lelkesülten tovább magyarázott.

-          A hókristályok kialakulásához az kell – folytatta Milla – hogy szuperhideg vízcseppek képződjenek a felhőkben, amelyek aztán jól megfagynak.  S ahogy egymáshoz tapadnak, sokféle formájú, mintázatú kristály keletezik belőlük. Ezért is látjuk olyan szépeknek őket.

-          Micsoda??? – vágott közbe most már ingerülten Lizi. Én nem látom szépnek őket! És nem is értem, hogy miért rajzolják csillag- meg mindenféle fidres-fodros alakzatúnak a kifestős könyvekben, vagy ti is, abban a híresen okos iskolátokban. Most komolyan, itt van ez a hópihe, hiába nézem közelről, oldalról, még közelebbről, én bizony nem látok benne semmit. Az égegyadta világon semmit!

-          Várjál, várjál, most figyelj! – vett mély levegőt Milla – majd folytatta az eszmefuttatást. Miután ezeket az információkat tényként kezeljük, a többit tulajdonképpen, hát… hogy is mondjam: belelátjuk, be-le-lát-juk! Ilyen egyszerű! – csapta össze a kezét.

-          Szabad szemmel ugyan nem láthatók a kristályok, viszont ha jó erősen koncentrálsz, és kitartóan nézed, akkor igenis, megláthatod! – kerekítette le a mondanivalót.

-          Szóval akkor mégiscsak hasonlít egy kristálygömbhöz?! – tűnődött bizonytalansággal a tekintetében Lizi.

-          Igen! Azaz félig igen, félig nem….. – próbált újra nekifutni a gondolatmenetnek Milla. Gömbnek nem mondhatjuk, hiszen az előbb szögeztük le, hogy szögletesek. De….

Ekkor Lizi már végképp elveszítette a fonalat, a fejében cikáztak a különlegesebbnél különlegesebb szavak: leszögeztük…, szögletesek…, mintázatok…, kristályok…. De azért próbált érdeklődést erőltetni palacsintaképére.

-          Viszont, ha kitartóan nézzük – folytatta Milla – és jó erősen koncentrálunk hozzá, akkor megtörténhet a csoda: megláthatjuk a belső szerkezetét, ami mindig hasonlít valamire (vagy valakire, vagy éppen ő maga az – hangzott az ismerős mondat Lizi fejében, de szólni már végképp nem mert semmit), s mindig egy különös alakzatot formáz – fejezte be örömittasan mondandóját Milla.

-          Érteni vélem….. – mondta elcsigázottan Lizi. Tényleg érdekesek ezek az információk ezekről a… szögletes víz-kép-csepp…, víz-kő-csepp…, víz-csepp-kő… vagy hogy is mondtad ….izékről. És a tetejében, milyen mázlisták vagyunk mi, 5 évesek, hogy 9 és fél éves okos nővérüktől mindezt meg is tanulhatjuk!

Így motyogott maga elé Lizi, s közben azon kapta magát, hogy újfent serpenyő-képűt megidézve bámul ki az ablakon a – most már – csillag alakú hópihére. S mintha azt is látni vélné a csillag közepében, ahogy egy homályos kis szoba belsejében épp a nagyiék tüsténkednek, készülődnek a közelgő ünnepekre. Egyszerre minden lámpa kigyúl, hogy még fényesebb, még szikrázóbb legyen a csillag alakú hókristály.

-          Milla, Milla, gyere, nézd te is! – kiáltott fel Lizi! Működik a varázslat, a varázslatunk! Sokáig néztem a hókristályunkat, és tényleg ott látom benne az ötszögű csillagszobát, nagyiék szobáját. Vakító fény veszi körül őket, de azért kivehető, hogy a karácsonyra készülődnek!

Ekkor lépett be épp a nappaliba Anya.

-          Úgy látom, megint palacsintaképű szörnyeset játszotok! – szólt mosolyogva.

-          Anya, ne vicceskedj, ez most tényleg komoly! Gyere gyorsan, te is megbizonyosodhatsz a két szemeddel! Látod itt a párkányon ezt a hókristályt?

-          Persze, hogy látom – csatlakozott a csodakeresőkhöz anya.

-          Na, és ha közelebb jössz, tudod, egész közel az arcoddal az ablaküveghez, szorosan rátapasztva, látod benne azt az ötszögű csillagot, ami annyira fényesen világít?

-          Várjatok csak…., igen…., esküszöm, hogy látom! És a belsejében, mintha ott lennének a nagyiék, akiket olyan régóta láttunk! Tényleg csoda-hely ez az ablak!!!

Ekkor már mindhármójuk arca palacsintaként lapult az ablaküvegre, a felismerhetetlenségig hasonlítottak egymásra, vagy valakire, vagy valamire….

Képzeletben pedig már nagyiék hókristály-szobájában voltak, hogy még véletlenül se maradhasson el az idei közös karácsony.