Mozgás…örömmámor…adrenalinteli napbúcsúztatók

Hát én sem voltam kivétel… A szüleim ugyanúgy hisztériás rohamot kaptak, amikor megtettem az első önálló  lépéseket, s lelkesedésük oly mértékben ragadt át rám, hogy azóta sem tudok szabadulni a kétlábon járás adta szabadságérzés fogságából.

Elképzelhetetlen, hogy egy lépés, milyen „különdicséretet” tud kiváltani. Azóta újra és újra azon vagyok, hogy minél többször kiváltsam ezt az elismerést.

Mintha belülről hajtana valami, tétova lépések, félrelépések, fájdalmas fenékre huppanások és komoly fizikai megpróbáltatások ellenére sem állhat senki és semmi az utamba, én csak megyek, tántorgok, az egyensúly felborulásával fenyegető pillanatokkal, felnőtt-tekintetekkel dacolok, kötéltáncos módjára hadonászok, egyensúlyozok…, s közben semmilyen stratégiám nincs a végtelenbe való „belelendülés” sikeres abszolválására.  

Emlékszem, az első lakhelyem viszonylag szűk volt, de már ott is megtaláltam a módját annak, hogyan lelhetem végtelen örömömet a nyújtózásban, tekergőzésben, rúgdosásban… Szóval, azt hiszem, én mindig is akartam a helyváltoztatást. 4-5 hónaposan sem az energiafelhasználás minimalizálására törekedtem, s a szüleim szerint ezután meg már végképp nem fogok.

Azt hiszem, naponta 2-3 kilométert már álszerénység nélkül borítékolhatok, s ha így folytatom –ti. az esti edzésekkel is könyörtelen vagyok-, lassan elkezdhetünk vízionálni egy esetleges versenysportolói pályaívet is.

De hogy kitérjek kicsit az esti edzésprogramomra: azért is nevezhető különlegesnek, ugyanis általában úgy kezdődik, hogy először szépen lefekszünk, bebújunk a hálózsákunkba, kipipáljuk a „jóéjtpuszis” rituálénkat, s egyszer csak nekem eszembe jut, hogy az edzésprogram utolsó pontját nem teljesítettem, így hát azonmód adom is a jelzést a napjukat még sokszor csak akkor kezdő nagyoknak, hogy hoppá, nem teljes a nap(om), hátravan a kihagyhatatlan napbúcsúztató.  Ilyenkor az történik, hogy pizsamára kis kardigán kerül –mókásan nézek ki, pózolós képre ilyenkor nem szoktam vállalkozni-, újra kikerülünk a nappali közepére, ahol jó tágas a hely - egy egésznapos edzésterv lebonyolításához átalakítva-, s indul is a rövidebb-hosszabb sprint-sorozat, a fogócskával megspékelt adrenalinfűszeres napbúcsúztató, amikor mindenki ujjong, fáradtságtól elcsukló hangon nevet, majd újra lelkesedik, tapsol, hajráz, bátorít, végül ernyedten elnyúlik a páston..

Ezek szerint, nem mondható, ugye, hogy az energiahatékonyság fogalmát én megvalósítom?

Az mit jelent, hogy „nem szabad”?

Igazi ördögi kör ez a „csakazértis játszma”. Valahogy így lehetne leírni az algoritmusát: én meglátok egy érdekesnek mondható tárgyat -amivel amúgy nem szoktunk hagyományosan játszani-, olthatatlan vágyat kezdek érezni a megérintésére és természetesen a megkóstolására, megindítok egy finom kézmozdulatot a tárgy irányába, ekkor Anya szemei villogósra váltanak -határozott nézését legtöbbször sűrű fejingatás is kíséri-, igazi mély szemkontaktust veszünk fel, én kicsit jobban kinyújtom a kezem a szóban forgó tárgy felé, ő kínosan elmosolyodik, én egy percre habozni kezdek –hogy visszamosolyogjak-e rá, vagy azon nyomban lecsapjak a kiszemelt tárgyra-, újból megpróbálom kicsit megpiszkálni a dolgot, Anya is közelebb jön a „történethez”, én még kitartóbban kezdem  fűrkészni a már-már vörösbe hajló szemeket, ő a lehető legkínosabb mosolyára fakad……… és ez így megy mindaddig, amíg az „érdekes” (hogy nem mondjam: tiltott) tárgyakat végül egy sajátos „ezt azért mégsem szabad” arckifejezés kíséretében közösen meg nem érintjük.

Lassan érteni vélem, hogy a történet alapmotívuma a következetesség akar lenni –következetesen közösen érinteni meg a kiszemelt tárgyat… ha-ha-ha…-, de azért olykor szívesen venném, ha egyértelműbbek lennének a jelzések –pl. ha a villogósra váltó nézés nem mindig ezzel az enyhén kínosnak nevezhető mosollyal párosulna-, és a történet végkifejletére is kíváncsiak lennénk.

Anya a múltkor egy ismerősünkkel beszélgetett és valami olyasmit mondott neki, hogy: „Megpróbáltam, és lám működött”. Találgatni kezdtem, hogy mire gondolhat, és tényleg találtam valamit a közeli emlékképek között (talán erre utalhatott). A klasszikus nagyjelenetünk: pelenkázóasztalon való hősies küzdelem, minél előbb véget vetni a macerának, de mégis kíváncsi lenni a történet „végtermékére”, ami néha összecsomagolva ott hever mellettünk. Nyújtom tehát a kezem a termék irányába, azonmód jön a kínos nevetés, az „ezt most nem szabad” testtartással párosuló szemvillogtatás… egyre és egyre közelebb kerülünk a belső körhöz… s láss csodát: nem kivárunk, hogy vajon mit lép a másik, nem közösen érintjük meg a felfedezni kívánt dolgot, hanem hirtelen elkezdjük kiegészíteni a „Nem szabad…” kezdetű mondatunkat, magyarázunk, eljátsszuk, hogy kidobjuk az összecsomagolt „valamit”, mert állítólag pi-há, pi-há… s valóban: kb. 2 órával később már magam veszem kézbe  a történet fonalát, s egy határozott kézmozdulattal, csak úgy lazán lesöpröm a korábban még hőn áhított "csomagot" a pelenkázóról.

Úgy látszik, tényleg működött: mert simogatás járt érte, s ráadásként a pelenkázóasztal fölötti lámpát is megérinthettem egy pillanatra (pedig kedves gyerekek, tudjuk, ugye, hogy természetesen ezt "sem szabad").

Hogy mondjam el?

Szavak nélkül megértetni magam: néha kimerítő és nem is mindig kifizetődő. Mintha a mosollyal való „biznisz” már kevés lenne a biztos sikerhez.  

Nagyravágyók lettek a szüleim: azt szeretnék, ha a kommunikációs repertoáromba a nagy klasszikusok mellé – úgy, mint sírás, mosolygás, fejhangon való visítás-sikoltás, véget nem érő ööö-zés, s  mindezzel párosuló fáradhatatlan mutogatás- végre beemelném a beszédre hasonlító szavakat is. Ezt abból gondolom, hogy amikor az órákig elnyúló mutogatós, barkochba-játékok után még mindig van kedvük átváltani a minimum két oktávval magasabb sajátos családi beszédmódra, s szép lassan, tagoltan ismételgetnek egy bizonyos szót, valószínűleg nem jelent mást, minthogy: tényleg átlendültek azon a sokat emlegetett „holtponton”, s teljesen fel vannak pörögve, vagy valóban nem akarnak várni, amíg magam/magamtól mondom el, vajon mit gondolok, mire vágyom, vagy éppen mit érzek.

Egyébként érdekes ez a beszédnek nevezett „valami”. Ha felnőttek csinálják egymással, gyorsan, többé-kevésbé egyazon hangnemben teszik, ha velem csinálják, szinte mindig lassan, mélyen a szemembe nézve, éneklősre alakítják. Azt elismerem, hogy ha erőteljesen hangsúlyozzák, jól artikulálnak és gesztikulálnak is hozzá, tényleg „kíváncsi fejet vágok”, de bevallom, sokszor jobban meglepődöm azon, ahogy pl. Apa álmélkodik énekelve, vagy énekel álmélkodva, semmint arra összpontosítanék, hogy mit is jelent a több ízben is „megénekelt” szó.

Egyelőre a dallamok ívéből, a hanghordozásból tudok csak a magam módján következtetéseket levonni, de mindenesetre örülök annak, hogy méltányolják az igyekezetemet az erre adott válaszokat illetően, hiszen tényleg a tőlem telhető legnagyobb odaadással rúgkapálok, tapsolok, mutogatok, s csapkodok mindent, ami ilyenkor a kezem ügyébe akad (leginkább azon dobozok tetejét, amikkel elbarikádolták a játszószőnyegemet a tiltóövezetnek számító konyhai részlegtől), s próbálok úgy tenni, mintha minden megmozdulásomnak kommunikatív értéke lenne.

…

Nem is tudom, mi lenne jobb: ha olyan elnézőek maradnának Anyáék, hogy a fent említett kommunikációs repertoárral is beérik –legfeljebb jobban megspékelem a jelenlegi „ötfogas mosolyommal”-, s továbbra is maradunk a misztikus barkochba világában, ahol több dolgot is lehet ugyanúgy hívni, s ahol nincsenek nyakatekert nyelvtani szabályok, vagy tovább „jelelünk” és szép lassan felépítjük a jelentéssel bíró szavak önállósághoz vezető birodalmát…

Barátság, közös időtöltés vagy a baba-társadalom „kőkemény” szabályai?

Négy-öt hetesen még erőtlen próbálkozás volt a játszótéri baba-társadalom megismerésére tett kísérletünk, de most már elmondhatom, hogy igazi kis társasági életet élek. A szűk családi környezeten kívül tagja lettem egy kétszemélyes baba-mikrovilágnak, illetve egy zenebölcsis szervezett közösséghez is sikeresen csatlakoztam (heti egy órára). Hogy a kezdeti tapasztalatok, élmények kapcsán melyikre illenék az első barátság, vagy pusztán a közös időtöltés kifejezés, vagy egyszerűen a baba-társadalom „kőkemény” szabályainak a megismeréséről van-e szó, erről szeretnék most mesélni.

A családi élmények, közös játékok és programok révén már tudom, hogy egy minitársadalomban meg lehet/és kell tanulni osztozni, demokratikusan vagy kevésbé demokratikusan dönteni, konfliktusokat jól vagy kevésbé jól rendezni, de ami ennél is fontosabb, hogy közben észrevétlenül megtanulhatjuk a társasági „játékszabályokat”. De vajon ezek a szabályok más minitársadalmakban is működőképesnek bizonyulnak?

Lássuk csak!

A „Z.-N.” nevű mikro-babavilágban most még a szabályok nélküliség üdítő korát éljük. Vagyok én, az ügyetlenebb „kicsi”, aki ámulva figyeli a mindenben ügyesebb, erősebb „nagyot”, s közben azon gondolkodik, miként lehet, hogy egy egész délelőtt rámegy arra, ahogyan a „megfogom-eldobom”, „odaadom-visszakérem”, „bárhová mászol-csakazértis követlek” top3-asunk  körforgásából próbálunk több-kevesebb sikerrel kikeveredni. Nehezítő körülménynek mondható az is, hogy még mindketten többnyire a magánhangzókra és mássalhangzókra „hasonlító” hangok laza összefűzésére vagyunk képesek, ezért leginkább az „öööö”-ző mozgással való irányítást tudjuk előtérbe helyezni, így az egymással játszás valódi élménye is igencsak megkérdőjeleződik.

Mivel ez egy kétszemélyes társadalom, kevésbé érvényesül a rivalizálás is, de mégis, mintha Z. időnként nem akarná használni a korábban megszerzett képességeit, s amikor én rossz szokásomhoz híven az önmegnyugtatásnak édes eszközéért –a cumiért- visítok, ő is a legnagyobb empátiával csatlakozik, holott korábban bizonyította, hogy vígan meg tudna lenni nélküle. A vezér-alattvaló beosztáson sem volt hevesebb vita, a korkülönbség okán ezt egyhangúlag megszavaztam Z.-nek, de igazán jó főnök, semmi okom a panaszra, mert csak akkor utasít rendre, ha már nagyon szétszórt vagyok, és a mászás ritmusában valahol hibát vétek: nem követem elég gyorsan, vagy netalán kis kitérőt akarok tenni a kijelölt útvonalról.

Még nem tudom megfogalmazni, hogy mi a barátság lényege, nem tudom, hogy Z. a barátom-e a szó igazi értelmében, de kitartóan raktározom az emlékeket róla, s tény, hogy amikor találkozunk, a kézfogás képességének hiányában a legszélesebb mosollyal és a leghosszabbra elnyújtott „ööö”-zéssel üdvözöljük egymást.

A másik közösségben –lévén szervezett közösség („zenebölcsis-közösség”)- már igazi „játékszabályok” vannak. Először is van egy főnök, aki a hatalomfitogtatás eszközeként jól meghatározott időközönként előrántja a hegedűjét, s gyorsan - sőt, mi több, meglehetősen harsányan- összecinicinimuzsikálja az aprónépet. És vagyunk tehát mi, az aprónép, akik valamiért kissé nehézkesen akarunk igazodni a „csiga-biga”-szabályokhoz. Merthogy így nevezi a néni a hegedűjét, s a játék végén arra is lehetőséget ad, hogy kedvesen megsimogassuk. A nagyobb gyerekeknek, úgy tűnik, „bejön” ez a simogatós-játék, de a minap, amikor nekem kellett volna „mindenáron” megsimogatnom, bizony odacsaptam a „csiga-bigának”. Anya szabadkozott, hogy jaj…izé…mizé…, de végtére is, honnan kellett volna tudnom, hogy ez nem része-e a „csiga-biga” dekrétumnak.

Mindenesetre itt már nemcsak az „egymás mellett játszunk” típusú játék látszik megvalósulni. Igazi kis csatákat lehet vívni egy-egy színesebb-csillogóbb játék megszerzéséért, és, ha olyan kicsi vagy, mint, én (megsúgom: 10 hónapos), nem biztos, hogy mindig időben „odaérsz”. Pedig a mászás mellett már a lépegetéssel is próbálkozom, csak ugye még bizonytalanul, s ez azért nem mindig elég a sikerhez.

De egyvalamihez biztosan elég: hogy valóban megtanuljak „közelebb lépni” ahhoz a közösséghez, amelyben talán ott bujkálnak a majdani barátaim, s ahol megtanulhatom, hogy másoknak is van véleményük, amelyet érvényesíteni akarnak, s amelynek nem feltétlenül kell egyeznie az enyémmel. (Többek között ez is a közösségi lét fontos feltétele).  

De ugye visszajössz, Anya?

Különös ez az érzés, amit mostanában érzek. Arcok, hangok, illatok… és sok egyéb tulajdonság alapján emlékképeket kezdtem el gyártani mindenkiről, aki csak megfordul körülöttem, s ha nem hasonlítanak a jól körültapogatott Anya- vagy Apa-képre, sírni, visítani, sőt, mi több, kiabálni kezdek, s közben valami olyasmit érzek-gondolok, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt a „cserbenhagyós- játékot”? De ugyanezt érzem akkor is, amikor azt a játékunkat erőltetjük, hogy Anya, Apa kicsit „lelépnek” a játszószőnyegemről, s én egyedül maradok a „saját mindenhatóság”-érzés-csomagommal. Pfúj! Nem kedvelem ezt a játékot! Sokkal jobban tetszenek azok a klasszikusok, ahol csak ketten vagyunk, kéznyújtásnyi távolságra egymástól, s csak úgy hanyagul pakolgatjuk, adjuk-vesszük a játékokat - közben meg-megdicsérve, -cirógatva egymást-, s ha be is kavar néha egy ismeretlen „arc” (a játékba), hamar hatalmába keríti a „nem szívesen látott jelenség”-érzés.

Mit jelent, hogy „mire felébredsz, máris itt vagyok, kicsim”? Mit jelent, hogy „az időd egy kis részét most vele fogod tölteni”? Mi az, hogy „most”? S egyáltalán mi az az „idő”? Miért kellene „megállapodást” kötnünk, s jut eszembe, mi az, hogy „megállapodás”? Nem volt jó az a játék, amit eddig játsztunk? Talán nem voltam elég szórakoztató játszótárs? A „követéses”, „nyomozós” kedvencem helyett valami komolyabbra, felnőttesebbre gondoltál?

Nekem sem tetszik ám az a néhány „újonc”, amivel mostanában próbálkozol. Például nem értem, miért nyomulsz azzal a sok, egyhangú bújócskával? S az egésznek miért az a végkicsengése, hogy következetesen egy másik szobából beszélsz át hozzám? Ez valami különös képesség kitartó gyakorlása, vagy téged is megszállt valami megmagyarázhatatlan érzés?

No, látod, az a próbálkozásod például tetszett, amikor „látogatóst” játsztunk, s elvittél Zoé babához.  Keresgéltem az emlékképek között, s a róla készült „lenyomat” valahogy jobban hasonlított a rólatok megformáltra . Őt szívesen hívnám meg máskor is egy játékra.

…

Egyet viszont el kell árulnom nektek: igen, a lehető legjobb stratégia a választott „türelem”-taktika…, mert nem biztos, hogy csak úgy, hanyagul át akarok siklani ezen a fejlődési szakaszon. Hm… nem is tudom… még Zoéval megdumálom!

Időben kell elkezdeni a szülők nevelését!

Ha kamaszkorom átmeneti lázadós korszakát nem a tipikus szülői-nevelői frázisoktól felfokozott hangulatban akarom átvészelni (Lányom, mi ez az újabb öltözködési hóbort? Nem megbeszéltük, hogy 11 óra az 11 óra? Te mindig a füleden ülsz, vagy csak megjátszod a szórakozottat?), időben kell elkezdenem a szülők nevelését. 

A minap épp a játszószőnyegemen tettem-vettem, amikor megütötte a fülemet egy (hangzásában-kivitelezésében is) érdekes mondat (Anyáék hosszú perceken át elemezték, s közben enyhén erőltetettnek mondható mosollyal az arcukon egyre sűrűbben nézegettek felém): „A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él és csak ritkán harap”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor egy-egy hasonló mondatot ez a „szegény gyerek”-jellegű mosoly kísér, s utána hosszú percekig két oktávval magasabb hangterjedelemben folytatódik a velem való üngyümbüngyür-kommunikáció, tudom, hogy vagy a rám fordított idő minősége vagy az önmagunk nevelése családi mini tréning egyik fejezete van éppen napirenden). Vagyis hogy én őket, és nem ők engem??? Hogy a legtutibb taktikán kívül -nagy barna szemeimmel a lehető legszebben nézni- még milyen technikák vannak, amelyek biztos sikert hozhatnak a szülők nevelésében? Ez tetszik! Ezt mindenképpen ki kell próbálnom! Ámbár a feladat nem egyszerű: tükröt tartani megrögzült szokásaik, meggyőződéseik, kondicionáltságuk elé -babamódra, babanyelven. Nem irígylem magam!

Lássuk csak! Apával talán nem lesz annyira bonyolult. Ha valamiért döcögőssé válna a tökélyre fejlesztett szeretlek-technika -a legbájosabb nézés kíséretében a zűrös dolgokkal akkor hozakodni elő, amikor épp eléggé fáradt-ernyedt ahhoz, hogy ne akarjon belevágni elsődleges szeretet-nyelvem tudományos kifürkészésébe, és épp a legjobb passzban van egy szabályok nélküli, „fordítsunk a visszájára mindent”-játékhoz- a hangomat is latba vetve azt kellene elérni, hogy „programozás” címszó alatt ne akarja (mindig csak pár percre!) megszakítani a közös játékot. Így elaprózva amúgy sem hiszem, hogy hatékonyan lehetne „programozgatni” bármiféle „rendszert” is.

A másik, amire jó lenne ránevelni/megtanítani/ha megtanítaná magát: hogy mi módon kell olyan sebességfokozatra kapcsolni, hogy a „valahová megyünk-gyerek, Anya állig beöltözve az ajtóban toporognak-Apára várva-” nagyjelenetünket lassan a felejtés enyészetének engedhessük át. Még szerencse, hogy a természet bölcsebb annál, hogy kizárólag az esetleges emberi belátásra bízza a (meg)nevelés nehéz feladatát, s inkább automatikusan működésbe lépő mechanizmusokat alakított ki erre a feladatra: pl. torkomszakadtából üvöltve, képes vagyok jelezni mikrokörnyezetem számára, hogy valami hiba történt a komfortérzetem körül.

Anyával talán nehezebb lesz a dolgom. Pedig a múltkor azt mondta, hogy én eddig is neveltem és tanítottam őt mindenfélékre. (Hogy is van ez, hogy én erről mit sem tudtam?) Például: hogy én hitettem el vele - azzal, ahogyan megszülettem-, hogy sokkal többre képes, mint gondolta volna. Vagy: hogy akkor tapasztalta meg igazán a szeretet lényegét, amikor a „megsárgulásom” körüli első kis „űrhajó-játékkal” elstartoltunk a nagy közös kalandunk kifutópályáján. De az is igencsak érdekes, ahogyan azt is tanításnak-tanulásnak– ezen belül pedig kíváncsiságot, tudásvágyat, nyitottságot tanulásnak- nevezi, ahogyan az önálló helyváltoztatással járó felfedező kedvem láb- és kéznyomát a lakás minden pontján következetesen otthagyom.

De hogy miért is nehezebb vele a dolgom?  Mert azok az Anyák, akik gyereket, (néha) Apát is nevelnek, ráadásul a munkájuk is az, hogy még sok más embert is folyamatosan csak nevelnek, nehezen zökkennek ki –akár egy játék erejéig is- a gondosan felpróbált szerepből, s folyton csak azt lesik, hogyan tudnának még egy kicsit nevelni. Anya, ha megdumálhatnánk, hogy kis időre átengeded a szerepet, hogy te magad is tudj töltekezni, kitalálnék egy olyan klassz játékot, amelyben csak egy Anya és egy Apa főszereplőre van szükség, s a Mindenáron Nevelő mellékszereplő csak epizód-jelleggel lépne színre. Mert hiszen nem lehet mindig csak nevelni… adni… nevelve adni…

Néha elég csak Anyának lenni!

Krupp manót és Morcos doktor nénit nem akarom!

Nyolc hónapig abban a boldog öntudatlanságban éltem, hogy a levegővétel ugyanúgy ajándék, ahogy a mindennapi kedves mese, vagy éppen a világ felfedezését kísérő határtalanság-érzés, de tévednem kellett. Az elmúlt pár napban bebizonyosodott, hogy ha Krupp manónak úgy támad kedve, és megorol rám valami buta félreértés miatt, hátára csapja méregzsákját –benne mindenféle orrszívó-porszívónak és isten tudja minek nevezett duguláselhárító kütyüvel- és átmenetileg jól összegubancolja a jól felépített játékmenetet, de még a levegővétel felett is zsarnoki módon átveszi a hatalmat.

Igazi cselszövő ez a kis keljfeljancsi! Éjjel támad, amikor úgy gondolja, hogy jó mélyen alszom és nem áll módomban a teljes fegyvertárral megvédeni magam, s még Morcos doktor nénivel is szövetkezik, hogy tényleg semmi se működjön a megszokott módon. Csakhogy nem hagytam magam olyan egyszerűen lefegyverezni. Bármennyire is szorongatta a torkomat, s próbálta erőszakosan ráncigálni a hangszálaimat, hősiesen küzdöttem. Védekező állásba helyeztem magam: jó magasra emeltem a fejem, s amilyen gyorsan csak tudtam, úgy hadonásztam a kezeimmel, hogy jó messzire ellökjem magamtól ezt a kis mitugrászt. Anyáék viszont annál inkább bedőltek az olcsó próbálkozásnak.  Képzeljétek, még arra is rábírta őket, hogy éjnek-éjjelén az ügyeletre rohangáljanak velem, hogy megerősítést nyerjünk Morcos doktor nénitől: tényleg Krupp manó nyerte a csatát. Csakhogy itt is felülkerekedtem a játéktudorokon!  

Először, gondoltam, hatásosabb, ha baráti módon közelítek, hátha nem kezdi mindenáron bizonygatni Morcos doki néni is, ki nyerte ezt a gége-ostromot - még a kezét is próbáltam megsimogatni, megspékelve egy csinos mosollyal, remélve, hogy eltekint a bizonyító eszközök garmadától-, de nem értékelte a közeledést. S mintha Anyát is határozott módon a Krupp-táborba akarta volna átcsábítani: először arra kérte, ugasson úgy, ahogy az álnok manó kényszerített engem az otthonunkban, majd mikor látta, hogy Anya kivételes módon nem akar pályázni a „legegyüttműködőbb szülő” cím megszerzésére (Ejnye, Anya, ez nem volt példaszerű magatartás! Erre majd magyarázatot kérek!)- egy hirtelen tónusváltással arra akarta rávenni, „legyen szíves”, tegyen úgy, mint amikor otthon síróst játszik velem.  Furcsán néztünk össze Anyával, én nagyon mondani szerettem volna, hogy mi nem szoktunk „csak úgy” síróst játszani, s különben is: ahhoz kell valami jó ok, kilátásba helyezett jutalom, hogy én önprodukálás gyanánt sírásra szánjam el magam, de láttam, hogy Anya is lapszuszt kap a nem mindennapi kéréstől, így hát kénytelen voltam ismét magam megoldani a helyzetet: elővettem hát a mára már jórészt elfeledett öltöztetős-vetkőztetős alkalmakra fenntartott sírás-csomagot, s bebizonyítottam- Anyát is megerősítendő-, hogy Krupp manónak mégsem sikerült összegubancolni a hangszálaimat: rekedtes ugyan kicsit ez a köhögéssel vegyített sípoló hang, de az az „ugató”-jelleg, amit olyan erőszakosan keresnek, nem létezik a repertoáromban. S Kruppnak azt a rohamszerű támadást sem sikerült kiviteleznie, amivel oly meggyőzően próbálkozott.

De be kell látnom: némi nyomot azért sikerült hagynia nálunk (bennünk). A méregzsákjából például kigurultak mindenféle cseppek, színes üvegcsék, orrszívónak becézett, az éneklést a megtévesztés eszközeként alkalmazó duguláselhárítók, amiket azóta is több-kevesebb sikerrel beépítünk a mindennapi játék keretei közé, aztán ott van néhány azóta ismételgetett, a közös nevelési szótár részévé vált mondat is, amiért talán egyszer hálás is leszek a ravasz manónak-: Az egyszerű náthát sem szabad lebecsülni! A csapadékos, nedves idő kedvez a Krupp-féle manóeledelek -vírusok, bacik- támadásának, ilyenkor tehát nem adunk fel postán, a legtipikusabb vírusgyűjtő helyen, levelet, főleg nem gyerekkel! És végül: nem szabunk szigorú határidőt a gyógyulásnak, inkább jó ráérősen elbeszélgetünk kis Nózival, a mesebeli hétfejű sárkánnyal, akinek szintúgy sikerült legyőznie a náthát, akárcsak nekem is.

Krupp manót és Morcos doktor nénit tehát nem akarom, de Nózit szívesen fogadtam a barátaim közé!

Felfedezni izgalmas… s a világ nem is áll a feje tetején!

Amióta képes vagyok az önálló helyváltoztatásra, s egyre erősebb késztetést érzek a világ valóságszagú megérintésére, mintha Anyáék is sokkal komolyabban vennék a közös játékot.  Nem mintha eddig is bármifajta „csúsztatást” tapasztaltam volna a részükről –eltekintve azoktól a két etetés közti pár perces szeánszoktól, amikor Anya a blúza alatt rejtegetett laptoppal meg-megbújik a lakás valamely szegletében, vagy amikor Apa a vacsoráját szintén e becses szerkentyű társaságában költi el a Pulykamelles spenótfőzelék közös kóstolása c. játékunk helyett-, de most tényleg beleadnak apait-anyait. Az „anyai” rész legkedveltebbjei: a játékterep folyamatos pakolgatása, átstrukturálása, kedvenc tárgyak, játékok kéznyújtásnyira történő elhelyezése, (most már tudom miért), hogy ösztönt érezzek a megszerzésükre, az „apai” rész top3-asa pedig: 1. Apa hasán tornázunk kizárólag olyan szögben, mintha épp a kútba készülnénk beesni (Apa, mindig mondom, hogy emeld meg a fejed és mellkasod egy kispárnával, így elkerülhetnénk ezt a nem egészen bababarát érzést) 2.  négykézlábra ereszkedve, fölém hajolva, Apa összebújóst akar játszani, úgy, hogy minimum százszor kell összeérintenünk az arcunkat, majd többször át kell fordulni hasról hátra, illetve hátról hasra (ezt már nem a játék részeként, hanem a „jóból is megárt a sok” finom tiltakozásának jeléül), 3. s végül a kedvencem: amikor a magasba lendítés művészetét a fejen állással akarjuk közös nevezőre hozni (valószínűleg azért, hogy Apa megbizonyosodjék: tényleg fejen állva látom-e a világot). Apa ezúton üzenem neked: ez csak mendemonda, mi babák, a világot nem a feje tetejére állítva látjuk,… hacsak éppen nem veled játszunk!

Az egésszel kapcsolatban két dolgot viszont nem értek: ezzel a túlbuzgósággal a mozgásfejlődésemet akarjuk-e játékosan fejleszteni- óvatosan besorolva a teljesítményorientáltak táborába-, vagy a felfedező kedvemmel párosuló szabad energiáimat kívánjátok megzabolázni? Merthogy tény: azt a sok érdekes felnőttes dolgot, amivel eddig csak ti játszhattatok, én is meg akarom ismerni: közelről megérinteni, megszagolni és jól megkóstolni. Tudom, hogy azt valljátok, semmilyen elővigyázatosság és biztonságossá tétel nem helyettesítheti a szülői felelősséget és felügyeletet, de ez esetben jobb szkeptikusabbnak lenni, mert vannak ám „ötleteim”.

Lássuk sorban tehát, amivel már kacérkodtam, de a teljes megismerés édes öröméért még kúsznom kell néhány kört!

Itt van mindjárt elsőként a nappali közepén álló üveg dohányzóasztal. (Apa, Anya, ugye nem voltam még tervbe véve, amikor ezt az elegáns darabot megvásároltátok?). Alsó üvegpolcán nemcsak érdekes magazinok sorakoznak, melyekben hasonló kúszó-mászó kisemberekre leltem, mint amilyen én is vagyok - s azon nyomban fel is vettem velük a kapcsolatot egy esetleges közös játék céljából-, de ha jól ráhajolok az üveglapra, naponta többször is beszélhetek a „másik Nórával”, aki szakasztott olyan, mint én, s érdekesmód neki is arra a néhány hangra redukálódik a repertoárja, akárcsak az enyém, így aztán kiválóan megértjük egymást. Szoktam is elég sűrűn keresni a társaságát, nehogy egyedül érezze magát a sok idegen magazinbeli baba között.  Anyáék szemmel láthatóan nem szeretik, amikor azt látják a tekintetemen, hogy ismét kapcsolatfelvételre szántam el magam, de valahogy be kell bizonyítanom, hogy a sztereotip gondolkodás –hasonló kis örökmozgó hasonló kalandokba keveredik- nem kedvez a nyitott hozzáállás kialakulásának.

Aztán egy másik érdekes szerkezet: a játszószőnyegemtől nem messze elhelyezett, náthás pingvinre hasonlító valami, aminek időnként lecsavarják a fejét, újra megtöltik vízzel, majd ismét zöld utat adnak neki a pöfékeléshez-fújtatáshoz. Szegény nagyon fázhat (standard 22-23 fokos szobahőmérsékleten, nem is értem, hogyan), mert időnként kivörösödik, ellilul a szeme, s ilyenkor még mérgesebben fújja magából a hideg párát. Gondoltam is a minap, közelebb kúszom hozzá, hogy kicsit megsimogassam, s bátorító szavakat suttogjak neki – egy kis náthától nem kell mindjárt zöld-piros lángokat fújni-, de talán túl tolakodónak tűnhettem, mert amint a közelébe értem, visszatáncolt egy lépést, s azzal a lendülettel máris dőlt balra, mint aki csonttá fagyott (a náthától). Nem akarlak bántani, ne félj tőlem –motyogtam magamban-, csak azt szeretném súgni, hogy itt, nem messze a játszószőnyegünktől, van egy fiók, amiben mindenféle érdekes kis dobozok, orvosság-félék vannak, s ha majd a nagyok újra el lesznek foglalva felnőttes dolgaikkal, révült állapottal egybekötött laptopnézegető tevékenységükkel, észrevétlenül odakúszom majd és megvizsgálom a tartalmát, hátha találunk valamit pingvin-nátha ellen is. De az is lehet, hogy a hőn áhított nyitott, őszinte attitűdünk első tesztjeként egyszerűen megpróbálom rávezetni Anyát, hogy az én egészségem érdekében hadd ne szegény kis barátom szenvedjen a 22-23 fokos meleg (nyári) pingvin-náthájától: tegyük hát ki a hidegre, ahol igazán elemében érezheti magát, s mi pedig szerezzünk be egy kevésbé babafantáziát egzecírozó, normális, igazi komoly párásító-készüléket.

…

Még van jónéhány kedvenc elfoglaltságom –így például a betolatás mindenféle zúgba-sarokba (van, amikor csak annyira, hogy deréktól felfele kandikálok ki, de előfordul olyan is, amikor csak a fejem búbja látszódhat, mert ilyenkor sokkal nagyobb odafigyelést váltok ki)-, de ezeket mind felsorolni, túl időigényes lenne, helyette szívesebben néznék utána valami jó kis izgalmas kalandnak a konyhai részlegen, ahol viszont először is tiltótáblákat és a 24 órás őrző-védő szolgálathoz tartozó titkos szabályokat, biztonsági eszközöket kell értelmeznem, illetve folyamatosan azon agyalnom, hogyan tudnám rávenni Anyáékat, hogy tényleg el is higgyék, amit mondanak: az érintés nemcsak örömöt, de biztonságot is ad, s ez hajt igazán előre a megismerés nem kevéssé izgalmas útján.

 De egy pedagógus-anyának, istenem, miért is olyan nehéz ezt megmagyarázni???

A csoda bennünk él: szeretetből szőtt, szaloncukor ízű, játékkal átkarolt, időtlen…

Most még keresem a (ki nem mondható) szavakat, hogyan is lehetne leírni a (karácsonykor) megtalált csodát, de amit bizton állíthatok, hogy ismét szükség volt arra a hosszú, közösen megtett útra, melynek végén ott várt az együttlét öröméből szövődött igazi meglepetés-ajándék.

Újabb 12 órás autóúttal kezdődött, s a racionális karácsony mítoszának döntögetésére irányuló óvatos szülői kísérletezéssel folytatódott. Tudtam, hogy Anya nem szeretné, ha azt kapjuk, amink nincs, de mégis kellene.  Apa is osztotta ezt a -számomra máig homályban maradó- nézetet, én pedig boldog vigyorral az arcomon nyugtáztam, hogy a karácsony előtti kívánságoknak mágikus erejük van, hiszen azt szerettem volna, ha mielőbb megleljük a 4 hete ígérgetett csodát, s minél több olyan játék boldog tulajdonosa lehetek, ami „csinál valamit” (igazából bármit): villog, mozog, zenél, dobol… esetleg énekel.

Mondhatom: a karácsony valóban a baba-képzeletet lenyűgöző igazi hatalmas színházi kelléktár. Ott van mindjárt a csodás fényekben pompázó fenyő-óriás, ami illatával, szikrázó csillagszóróival beragyogja az egész ünnepet. Szaloncukortól roskadozó ágait békésen nyújtja felénk, hogy kedvünkre kóstolgassuk a karácsony titokzatos ízeit. Én sem tehettem tehát kivételt: egy óvatlan pillanatban a kezembe akadt gesztenyés szaloncukor letapogatása után kíváncsian majszolni kezdtem a papírjából gondosan kifejtett csoki-falatot, s mire a nagyok észbe kaptak volna, kaján vigyorral az arcomon adtam tudtukra, hogy a hozzátáplálási táblázatban most már bátran kipipálhatjuk a csokoládé-féleségeket is.

…

A hétköznapoktól eltérő események, ízek, illatok csak úgy hömpölyögtek körülöttem… Egyre gyakrabban szerettem volna hangosan felkiáltani, hogy : Tényleg ilyet szerettem volna”, „Nem gondoltam, hogy ez jelenti megtalálni a csodát”, de be kellett érnem annyival, hogy a szokásosnál többet mosolygok bárkire, aki hozzám szól, s hogy kedvemre végignézhetem, ahogy szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik határtalan örömüket lelik a baba-ajándékban.  De nem mindig tudtam eldönteni, hogy nekem örülnek-e, vagy a fenyőfa alatt kisebb hegyekben álló színes ajándék-dobozok kavalkádjának? Engem takar-e a „baba-ajándék” kifejezés, vagy az egymás után domborodó ajándék-hegyeket illetik vele? Kattogtak a fejemben az érthetetlen szóösszetételek, nem tudtam mit kezdjek a „szeretnénk, ha emlékezetes lenne” kezdetű mondatokkal…

De három dolgot magammal hoztam az útról: a csoda szeretetből szőtt, (gesztenyés) szaloncukor ízű, s nekem valamiért mindig autóznom (is) kell érte.