Ha kamaszkorom átmeneti lázadós korszakát nem a tipikus szülői-nevelői frázisoktól felfokozott hangulatban akarom átvészelni (Lányom, mi ez az újabb öltözködési hóbort? Nem megbeszéltük, hogy 11 óra az 11 óra? Te mindig a füleden ülsz, vagy csak megjátszod a szórakozottat?), időben kell elkezdenem a szülők nevelését.
A minap épp a játszószőnyegemen tettem-vettem, amikor megütötte a fülemet egy (hangzásában-kivitelezésében is) érdekes mondat (Anyáék hosszú perceken át elemezték, s közben enyhén erőltetettnek mondható mosollyal az arcukon egyre sűrűbben nézegettek felém): „A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él és csak ritkán harap”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor egy-egy hasonló mondatot ez a „szegény gyerek”-jellegű mosoly kísér, s utána hosszú percekig két oktávval magasabb hangterjedelemben folytatódik a velem való üngyümbüngyür-kommunikáció, tudom, hogy vagy a rám fordított idő minősége vagy az önmagunk nevelése családi mini tréning egyik fejezete van éppen napirenden). Vagyis hogy én őket, és nem ők engem??? Hogy a legtutibb taktikán kívül -nagy barna szemeimmel a lehető legszebben nézni- még milyen technikák vannak, amelyek biztos sikert hozhatnak a szülők nevelésében? Ez tetszik! Ezt mindenképpen ki kell próbálnom! Ámbár a feladat nem egyszerű: tükröt tartani megrögzült szokásaik, meggyőződéseik, kondicionáltságuk elé -babamódra, babanyelven. Nem irígylem magam!
Lássuk csak! Apával talán nem lesz annyira bonyolult. Ha valamiért döcögőssé válna a tökélyre fejlesztett szeretlek-technika -a legbájosabb nézés kíséretében a zűrös dolgokkal akkor hozakodni elő, amikor épp eléggé fáradt-ernyedt ahhoz, hogy ne akarjon belevágni elsődleges szeretet-nyelvem tudományos kifürkészésébe, és épp a legjobb passzban van egy szabályok nélküli, „fordítsunk a visszájára mindent”-játékhoz- a hangomat is latba vetve azt kellene elérni, hogy „programozás” címszó alatt ne akarja (mindig csak pár percre!) megszakítani a közös játékot. Így elaprózva amúgy sem hiszem, hogy hatékonyan lehetne „programozgatni” bármiféle „rendszert” is.
A másik, amire jó lenne ránevelni/megtanítani/ha megtanítaná magát: hogy mi módon kell olyan sebességfokozatra kapcsolni, hogy a „valahová megyünk-gyerek, Anya állig beöltözve az ajtóban toporognak-Apára várva-” nagyjelenetünket lassan a felejtés enyészetének engedhessük át. Még szerencse, hogy a természet bölcsebb annál, hogy kizárólag az esetleges emberi belátásra bízza a (meg)nevelés nehéz feladatát, s inkább automatikusan működésbe lépő mechanizmusokat alakított ki erre a feladatra: pl. torkomszakadtából üvöltve, képes vagyok jelezni mikrokörnyezetem számára, hogy valami hiba történt a komfortérzetem körül.
Anyával talán nehezebb lesz a dolgom. Pedig a múltkor azt mondta, hogy én eddig is neveltem és tanítottam őt mindenfélékre. (Hogy is van ez, hogy én erről mit sem tudtam?) Például: hogy én hitettem el vele - azzal, ahogyan megszülettem-, hogy sokkal többre képes, mint gondolta volna. Vagy: hogy akkor tapasztalta meg igazán a szeretet lényegét, amikor a „megsárgulásom” körüli első kis „űrhajó-játékkal” elstartoltunk a nagy közös kalandunk kifutópályáján. De az is igencsak érdekes, ahogyan azt is tanításnak-tanulásnak– ezen belül pedig kíváncsiságot, tudásvágyat, nyitottságot tanulásnak- nevezi, ahogyan az önálló helyváltoztatással járó felfedező kedvem láb- és kéznyomát a lakás minden pontján következetesen otthagyom.
De hogy miért is nehezebb vele a dolgom? Mert azok az Anyák, akik gyereket, (néha) Apát is nevelnek, ráadásul a munkájuk is az, hogy még sok más embert is folyamatosan csak nevelnek, nehezen zökkennek ki –akár egy játék erejéig is- a gondosan felpróbált szerepből, s folyton csak azt lesik, hogyan tudnának még egy kicsit nevelni. Anya, ha megdumálhatnánk, hogy kis időre átengeded a szerepet, hogy te magad is tudj töltekezni, kitalálnék egy olyan klassz játékot, amelyben csak egy Anya és egy Apa főszereplőre van szükség, s a Mindenáron Nevelő mellékszereplő csak epizód-jelleggel lépne színre. Mert hiszen nem lehet mindig csak nevelni… adni… nevelve adni…
Néha elég csak Anyának lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése