Különöset sejtek… Két hete izgalmas mesébe kezdtünk, ráérősen, sok szereplővel, csodás énekek kíséretében. Láttam, hallottam, most is összesúgtak a nagyok: fokozatosan kell kibontani, hogy biztonságot nyújtson egész évre. Szépségét, hangulatát mi (felnőttek) formáljuk, s ha figyelünk a részletekre, a varázs később is „megnyitja” a gyermek lelkét.
Én szeretem, ha mindig történik valami érdekes velem, de ez a mese most egészen más. Százszorjobban előkészülünk és tényleg figyelünk a körülményekre. A megszokott bábfigurák mellett más érdekes kellékeket is használunk –színes gyertyákat, csengőt, szalagot, kiscsillagokat- s a mese, amit egész nap csak szövünk, érdekesebbnél érdekesebb szereplőket hív játékba.
Jó az egészben az is, hogy most sehova sem kell sietnünk. Érdekes módon nem fő el a színes főzelék, nem zár be a mindennapi sétáink során meglátogatott öreg piac sem, de még a ruhák is türelmesen várnak a szennyestartóban, hogy mi kényelmesen befejezhessük a játékot. S egy-egy rövid meserészlet mindig úgy ér véget, hogy én alig várjam, ki lesz az új csatlakozó, aki nem várt fordulatot hoz a közös történetbe. Mert ugye a mese hőse természetesen -mint mindig- most is én vagyok, s Anya szerint mesehős-társaim azok, akik később is mindig mindenhová elkísérnek… ha már nagy leszek, és nemcsak meséket fogok hallgatni, vagy éppen csodák után keresgélni.
De az új játéknak más varázsa is van. Mindig új és új szereplőkkel kötünk barátságot, akikkel közösen megyünk megnézni valamiféle „csodát”, és minden kis barátunknak meglepetéssel is készülünk. Például Anya el szokott énekelni egy-egy dalt a kedvenc állatos dalrepertoárból, én meg –beszéd- és énektudás hiányában- megmutatom, milyen újabb tornamutatvánnyal gazdagodott a mozgástáram: például a másodperc hány töredéke alatt tudok leugrani a pelenkázóasztalról, vagy milyen gyorsasággal kúszok be –kizárólag hátramanetben- a kanapé alá, esetleg hogyan tudom úgy hintáztatni magam egykézen és féllábon, hogy Anya rémülten vérnyomásmérő után kapkodjon. Ilyenkor látom ám az arcán, hogy jobban örülne, ha én is valami hozzá hasonló, személyre szóló meglepetéssel állnék elő, de bocs, Anya, hiszen tudod, én még csak egy-két hangot tudok kiénekelni a hangskáláról, s ezeket is többnyire egyazon magasságban, szépen hosszúra elnyújtva. Ez pedig –bevallom- tényleg nem annyira szórakoztató. Tudom, hogy azt mondtátok, a jó meglepetés egyénre szabott és odafigyelésről szól, de talán, amit most én tudok nyújtani, ahhoz is kell egy kis odafigyelés.
…
Azért titokban mégiscsak jó lenne valami „igazi” meglepetéssel készülnöm: arra az esetre is, ha majd odaérünk a mese végére és megtaláljuk a „csodát”, de arra az eshetőségre is, ha majd Anyát és Apát akarom megörvendeztetni. Hogy is mondtátok? Személyre szóló, titkos vágyak megvalósulásáról szóló??? Hmmm… mit is kellene kitalálnom? Azt hiszem, megvan! A „csodavárás” alatt még megpróbálok ellesni egy-két hangot, s talán megpróbálkozom egy rövidebb dallamsorral (Ennek biztos örülni fognak, mert akkor is nagyon örülnek, ha naphosszat ugyanazon hangot próbálgatom teljes odaadással, kitartóan), a vérnyomásnövelő tornagyakorlataimat pedig kis időre felfüggesztem, és a mese végére előrukkolok a -sem különösebb zajjal, sem egyéb veszéllyel nem járó- várva várt Ülés-gyakorlattal. S talán ebben benne lesz a -szintén Anyától hallott- türelmet tanulás adventi metaforája is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése