Minden úgy alakult, ahogy terveztem. Végtére is a hosszú és fáradságos út után háborítatlanul vehette kezdetét a „nagy találkozás”. Ismerős volt a hangja, puha érintésének melege ugyanúgy körülölelt, de az arc, amit annyiszor magam elé képzeltem, most is kíváncsivá tett… Tudtam, hogy benne is hasonló gondolatok cikáznak: vajon az vagyok-e, akiről a 9 hónap alatt álmodoztak? A „többemberes” baba vonásai vannak-e rám írva, vagy a „mintagyerek” jellemzői simulnak a ráncaim között? Vajon számít-e a majdani személyiségalakulásom szempontjából, hogy hogyan jöttem a világra? S ez a kezdet az a „jó kezdet”-e, amiről a csendes esti, meghitt pillanatokban oly sok közös ábránd született?
S amíg kerestük az ismerős érintéseket, szagokat, rezdüléseket, a szívdobogások azonos ritmusát, a gondolatok is rendre megtalálták helyüket a számukra kijelölt rekeszekben. Onnantól csak a boldog együttlét, az állandóság érzése font körénk köteléket. Megkönnyebbülést és megnyugvást éreztem, s a kör bezáródását, ahogy egy mély, fülemnek szintén ismerős hang külső burkot font e meghitt, hármas együttlétre.
Sokáig vágytam volna még ezt az állapotot, ízlelgetni a közös felfedezés, az egymásba szeretés andalító varázsát, de hirtelen megszakadt a kör, elcsendesültek a jól ismert hangok, s egy nem várt mozdulattal hideg, nyirkos helyen találtam magam. Tudtam, hogy most veszi kezdetét a 9 hónap alatt szintén ismerősként hangzó kiszolgáltatottságom, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy innentől fogva küzdenem kell. Küzdenem kell, ha mindig Anya közelében akarok lenni, ha ölelésre, békére vágyom, de küzdenem kell akkor is, ha azt akarom, hogy Apa gyógyító jelenléte még sokáig tartson.
Önkifejezési törekvéseim akkor szenvedték az első csorbát, amikor a bilirubin-szintem újabb akadályt gördített elém. Nem elég, hogy változó szemem színe sárgára látszott állandósulni, de még csecsemőbarátaim elől is napokra elzártak, nehogy sokkoló látványt okozzak nekik. Az elkülönített, kis „kék űrhajómban” jó meleg volt ugyan, még az iszonyatos magas frekvenciájú hangokat is tompította valamelyest, de egyvalami őrületesen hiányzott: Anya erőt adó ölelése. De akartam küzdeni: kitartóan kaparásztam a kis kerek ablakokat, hátha fogást találok rajtuk, lábaimmal eszeveszettül kalimpáltam, hátha meghallja valaki, de sokszor be kellett érnem annyival, hogy egy idegen kéz iszonyatos édes löttyöt fecskendez a számba, s közben megigazítja fejemen a szemellenzőt, nehogy sárga szemeim véletlenül is kivillanjanak. Emlékeztem, hogy van valami jó is abban, ha az ember szemei sárgára változnak, nevezetesen, hogy jó nagyokat tud majd aludni, anélkül, hogy bárki is képes lenne felébreszteni, de ott, abban a kis „űrhajóban” én erre valahogy képtelen voltam. Már csak azért is, mert az a néhány perc, amikor anyának megengedték, hogy kinyissa az „űrhajó” ablakát s bátorító szavakat suttogjon nekem, inkább szólt arról, hogy könnyektől elcsukló hangját meghallva mosolyt erőltettem az arcomra, hogy azt higgye, csudaszórakoztató ez az „űrhajós-játék”.
Láttam anyán, hogy ilyenkor nagyon mélyen, pár pillanatra „befelé figyel”, összeszorítja a kezét, majd azt súgja be az üvegablakon át, hogy hamarosan véget ér ez a „színezős- játék”, s kezdetét veszi egy közös nagy kaland, ahol a játékszabályokat mi írjuk, s fehérruhás néniket még közelébe se engedünk a játékmezőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése