Ahogy kiléptünk a kórház kapuján, édes eufória kerített hatalmába. Végre megszűnt az a fülsüketítő lárma, amit vörös képű csecsemőtársaimmal „hoztunk ki magunkból” minden olyan alkalommal, amikor egyenes sorba rendeztek minket, mint valami katonaságnál, s egyenként ordítozták hol a mi, hol az anyukáink neveit. Másrészt meg jó volt érezni, ahogy a hordozó lágy ringása közben, az utcára lépve megérinti arcomat valami furcsa áramlat, mintha máris új barátok üdvözölnének egy új, más világból, ahol furcsamód nem fehérruhás nénik száguldoznak egyformára csomagolt, azonos méretre vágott, visítozó kisemberekkel, hanem óriások járnak-kelnek érdekes, a mienknél elegánsabb járgányaikon, amelyek csuda gyorsak, s még brummognak-énekelnek is, hogy egy percre se unatkozhasson a babafia.
Én is egy ilyenben kerültem elhelyezésre, s még időm sem volt elgondolkodni azon, hogy ki is az az Apa mellett ülő másik óriás –mert ugye Anya nem lehet, hiszen ő mellettem foglal helyet, kezét a kezemben morzsolgatva kitartóan- máris elcsendesült a brummogás, s csak annyit érzékeltem, hogy becsukódik egy ajtó mögöttünk, s feltárul egy harmadik új világ, ami bársonyos, meleg, csalogató, kicsit hasonló a legelső lakhelyemhez. Tudtam, hogy itt csak jó helyen lehetek. Nem lesz vezényszóra történő reggeli ébresztő, nem kell mindenáron cukros vizet innom, ha pár órával odébb akarom tolni az étkezés időpontját, bármikor bekérezkedhetek Anyához, ha kedvem támadna megsimogatni, vagy azt szeretném, ha ő cirógatna meg … s még ezer meg ezer dolog, amit azon a nagy fehér gyűjtőhelyen nem nagyon lehetett megtenni.
A kiságyam mellett susogó léptek, az arcomat végigsimító puha érintések –a biztonság és változatlanság hírnökeiként- mind-mind ebből a régi-új világból üzentek: bátran nyisd ki szemed, barátkozz a fénnyel, s add az óriások tudtára, hogy kész vagy felfedezni a falak közt rejtező csodát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése