Valami csoda készülődik...

Különöset sejtek… Két hete izgalmas mesébe kezdtünk, ráérősen, sok szereplővel, csodás énekek kíséretében. Láttam, hallottam, most is összesúgtak a nagyok: fokozatosan kell kibontani, hogy biztonságot nyújtson egész évre. Szépségét, hangulatát mi (felnőttek) formáljuk, s ha figyelünk a részletekre, a varázs később is „megnyitja” a gyermek lelkét.

Én szeretem, ha mindig történik valami érdekes velem, de ez a mese most egészen más. Százszorjobban előkészülünk és tényleg figyelünk a körülményekre. A megszokott bábfigurák mellett más érdekes kellékeket is használunk –színes gyertyákat, csengőt, szalagot, kiscsillagokat- s a mese, amit egész nap csak szövünk, érdekesebbnél érdekesebb szereplőket hív játékba.

Jó az egészben az is, hogy most sehova sem kell sietnünk. Érdekes módon nem fő el a színes főzelék, nem zár be a mindennapi sétáink során meglátogatott öreg piac sem, de még a ruhák is türelmesen várnak a szennyestartóban, hogy mi kényelmesen befejezhessük a játékot. S egy-egy rövid meserészlet mindig úgy ér véget, hogy én alig várjam, ki lesz az új csatlakozó, aki nem várt fordulatot hoz a közös történetbe. Mert ugye a mese hőse természetesen -mint mindig- most is én vagyok, s Anya szerint mesehős-társaim azok, akik később is mindig mindenhová elkísérnek… ha már nagy leszek, és nemcsak meséket fogok hallgatni, vagy éppen csodák után keresgélni.

 De az új játéknak más varázsa is van. Mindig új és új szereplőkkel kötünk barátságot, akikkel közösen megyünk megnézni valamiféle „csodát”, és minden kis barátunknak meglepetéssel is készülünk. Például Anya el szokott énekelni egy-egy dalt a kedvenc állatos dalrepertoárból, én meg –beszéd- és énektudás hiányában- megmutatom, milyen újabb tornamutatvánnyal gazdagodott a mozgástáram: például a másodperc hány töredéke alatt tudok leugrani a pelenkázóasztalról, vagy milyen gyorsasággal kúszok be –kizárólag hátramanetben- a kanapé alá, esetleg hogyan tudom úgy hintáztatni magam egykézen és féllábon, hogy Anya rémülten vérnyomásmérő után kapkodjon. Ilyenkor látom ám az arcán, hogy jobban örülne, ha én is valami hozzá hasonló, személyre szóló meglepetéssel állnék elő, de bocs, Anya, hiszen tudod, én még csak egy-két hangot tudok kiénekelni a hangskáláról, s ezeket is többnyire egyazon magasságban, szépen hosszúra elnyújtva. Ez pedig –bevallom- tényleg nem annyira szórakoztató. Tudom, hogy azt mondtátok, a jó meglepetés egyénre szabott és odafigyelésről szól, de talán, amit most én tudok nyújtani, ahhoz is kell egy kis odafigyelés.

…

Azért titokban mégiscsak jó lenne valami „igazi” meglepetéssel készülnöm: arra az esetre is, ha majd odaérünk a mese végére és megtaláljuk a „csodát”, de arra az eshetőségre is, ha majd Anyát és Apát akarom megörvendeztetni.  Hogy is mondtátok? Személyre szóló, titkos vágyak megvalósulásáról szóló??? Hmmm… mit is kellene kitalálnom? Azt hiszem, megvan! A „csodavárás” alatt még megpróbálok ellesni egy-két hangot, s talán megpróbálkozom egy rövidebb dallamsorral (Ennek biztos örülni fognak, mert akkor is nagyon örülnek, ha naphosszat ugyanazon hangot próbálgatom teljes odaadással, kitartóan), a vérnyomásnövelő tornagyakorlataimat pedig kis időre felfüggesztem, és a mese végére előrukkolok a -sem különösebb zajjal, sem egyéb veszéllyel nem járó- várva várt Ülés-gyakorlattal.  S talán ebben benne lesz a -szintén Anyától hallott- türelmet tanulás adventi metaforája is.

Viszlát rossz fejtartás!... avagy hogyan kellett volna jobban bíznotok bennem?

Ma már nincsenek rossz érzések bennem, de most sem teljesen értem a két hónapig tartó, „furcsa” játék lényegét. Magamban csak így nevezem: „Jobbos kényszerpihenő”…, de a humort félretéve, erre az időre tényleg elhittem, hogy durván 2 részből vagyok összetéve: van egy „hátrányos” és egy „nem hátrányos” oldalam. Az egyik talán szebb, csinosabb, bájosabb, ezért mindenkinek ezt akarjuk mutogatni!?

Minden úgy kezdődött, hogy egyszerűen szerettem balra fordítani a fejem. Kényelmesebb volt így aludni, jobban láttam az ágyam szélére felfüggesztett színes játékfigurákat, s mintha a balról jövő tejcsi is valahogy ízletesebb lett volna. Erre Anyáék fogják magukat és ötletrohamszerűen kitalálnak nekem egy olyan játékot, hogy most két hónapig mindent jobbról csináljunk: jobbról nézzük az ablakon beszűrődő fényeket, az ablakpárkányon sorakozó színes virágcserepeket, a nappali függöny hullámzó fehér-fekete csíkozását, de még a kedvenc színes lapozóimat is jobbról kukucskáljuk. Csak ingattam a fejem –persze szigorúan jobbra-, hogy mi fog ebből kisülni, de amikor álmomból is arra ébredtem, hogy leheletkönnyen jobbra „fordítódik” a fejem, komolyabban gondolkodni kezdtem a nem mindennapi játékszabályokon.

Amíg hárman játsztuk –csak szépen, fokozatosan kísérletezve- nem adtam tanújelét különösebb nemtetszésnek, de mikor egy harmadik személlyel bővült a különös játéktábor –aki érzékelhető határozottsággal már egész testemnek „jobbos kényszertartást" diktált, s kiről később kiderült, hogy gyógytornász néninek kell szólítani- teljes mivoltommal tiltakozni kezdtem a korosztályomat meghaladó játék ellen. 

Az elején talán csak barátkozni akart, ugyanolyan csikizőst játszani, amilyet Apával szoktunk, de mikor látta, hogy nem lesz különösebb probléma, hiszen partner vagyok az ismerkedésben, magasabb sebességfokozatra kapcsolt és olyan szintű csiklandozásba--tornáztatásba-masszírozásba kezdett, hogy először a „Megijedtem, segtítség!”-sírás ilyen esetekre tartogatott alacsonyabb hangfrekvenciáit sem voltam képes teljességgel kiüvölteni. Pedig tudtam, hogy, ha hirtelen, éles, sikító hangon csinálom, Anya tudni fogja, felismeri, hogy „ez az” a sírás, s még véletlenül sem fogja összetéveszteni a „Foglalkozzatok velem”-változatával. De az eltökélt játékos oly magabiztos volt, hogy nem volt idő kényelmes keresgélésre. Testemnek minden porcikája sodródott az árral, könnyű játékszer voltam a kezében, határozott érintéseinek, mozdulatainak végérvényesen elernyedt „áldozata”.

…

Közben képek villantak be, gondolatok, Anya által sokszor hangoztatott idézet-foszlányok…. –Akit nem simogatnak eleget, kiszárad a lelke”- , s csak az zakatolt a fejemben, hogy már megint rosszul tanították nekem, hogy mi is az érintés, a simogatás igazi varázsa. Teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem, hogy minek a papolás a gyengéd érintés biztonságot és nyugalmat adó hatásáról, ha épp az ellenkezőjét akarják bizonyítani rajtam. Haragudtam Anyára, Apára, hogy elkezdtük ezt az egész "ide-oda forgatós-csiklandozós-jobbratartós" játékot, de főképp magamra, hogy nem voltam elég erőszakos, hogy meggyőzzem őket: bízhatnak bennem. Most még jobban örülök a balról jövő fénynek, a balról megszálló édes álomnak, de hamarosan a helyére kerül minden, csak úgy... magamtól...  egyszer csak elkezdem szeretni, megmutatni a „hátrányos” oldalamat is.

Hiszen kedves Anya, Apa, ha emlékeztek, egyszer titokban elárultam nektek: azért ez a kényszeres ”balratartás”, mert így volt kényelmes az első lakhelyemen, ami a végére kicsit szűkössé vált ugyan, de ettől még biztonságot és védelmet jelentett nekem. Ezt keresem idekint is, most talán még „balról”, de ha hagytok magamhoz térni, kedvemre mozogni, tornázni, nyitni fogok a „jobb” oldal irányába is. De ehhez nektek is bíznotok kell bennem! Igen, bármilyen furcsán hangzik, nektek, felnőtteknek, bennem, a pár hónaposban... és nemcsak a "furcsán" csikizős gyógytornászban!

Ha Apa vigyáz rám, „átprogramozzuk a rendszert”

Időnként a legnagyobb empátia mellett sem értem Anyát! Már elmúltam féléves, de a felügyeletemet még mindig teljes mellszélességgel uralni akarja. Igaz, hogy akadt már két-három alkalom, amikor végre Apa is örülhetett a szerepnek, de ezeket a nyúlfarknyi félórákat sem tudtuk zavartalanul élvezni, mert percenként jelentést kellett adni a hogylétemről. Javasolni is akartam, hogy az önfeledt játék érdekében kapcsoljuk ki a telefont, s mondjuk azt Anyának, hogy a játékszabályok nem tették lehetővé, hogy állandóan felugrálgassunk a játszószőnyegről –ezzel mintegy magamra is vállalva a felelősséget-, de látva magam előtt Apát, amint sápadt arccal próbálja elmagyarázni a „furcsa” játék lényegét, úgy döntöttem, megkímélem ettől a taktikai lépéstől.

Ez az alkalom azonban más. Anya végre rászánta magát, hogy a vezetői jogosítványát nemcsak elválasztó elemként használja a pénztárcájában, hanem ténylegesen is megtanul vezetni, ami egyben azt is jelenti, hogy heti két alkalommal buli lesz nálunk. No, nem hívok barátokat, mert ez az egy-másfél óra még a játékterep átrendezésére sem lenne elegendő, de Apával annál inkább „átprogramozzuk” a „rendszert”. Íme két érdekes szó, amit elég gyakran hallok tőlük. Igaz, hogy nem teljesen értem a jelentésüket, de azt felfogom, hogy mást jelent Anya és mást Apa szótárában. Anya leginkább akkor használja, amikor a mindennapjainkról és arról beszél, hogy mikor és hogyan etet, sétáltat stb. engem, Apától meg akkor hallom, amikor ül a számítógépe előtt és ingatja a fejét, hogy már megint „nem működik a rendszer”. S egyikőjük arckifejezése sem a megszokott nyugalmi állapotban lévőre hasonlít. Ezek szerint én is valamiféle „rendszer” lennék, ami időnként „nem működik” és át kell „programozni”? Nem tudom, de, ha kettesben maradok Apával, mindenesetre megpróbálom kideríteni.

Csak remélni tudom, hogy ha Anya megjön, nem telik majd nagy erőfeszítésébe „újraprogramozni a rendszert”.