De ugye visszajössz, Anya?

Különös ez az érzés, amit mostanában érzek. Arcok, hangok, illatok… és sok egyéb tulajdonság alapján emlékképeket kezdtem el gyártani mindenkiről, aki csak megfordul körülöttem, s ha nem hasonlítanak a jól körültapogatott Anya- vagy Apa-képre, sírni, visítani, sőt, mi több, kiabálni kezdek, s közben valami olyasmit érzek-gondolok, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt a „cserbenhagyós- játékot”? De ugyanezt érzem akkor is, amikor azt a játékunkat erőltetjük, hogy Anya, Apa kicsit „lelépnek” a játszószőnyegemről, s én egyedül maradok a „saját mindenhatóság”-érzés-csomagommal. Pfúj! Nem kedvelem ezt a játékot! Sokkal jobban tetszenek azok a klasszikusok, ahol csak ketten vagyunk, kéznyújtásnyi távolságra egymástól, s csak úgy hanyagul pakolgatjuk, adjuk-vesszük a játékokat - közben meg-megdicsérve, -cirógatva egymást-, s ha be is kavar néha egy ismeretlen „arc” (a játékba), hamar hatalmába keríti a „nem szívesen látott jelenség”-érzés.

Mit jelent, hogy „mire felébredsz, máris itt vagyok, kicsim”? Mit jelent, hogy „az időd egy kis részét most vele fogod tölteni”? Mi az, hogy „most”? S egyáltalán mi az az „idő”? Miért kellene „megállapodást” kötnünk, s jut eszembe, mi az, hogy „megállapodás”? Nem volt jó az a játék, amit eddig játsztunk? Talán nem voltam elég szórakoztató játszótárs? A „követéses”, „nyomozós” kedvencem helyett valami komolyabbra, felnőttesebbre gondoltál?

Nekem sem tetszik ám az a néhány „újonc”, amivel mostanában próbálkozol. Például nem értem, miért nyomulsz azzal a sok, egyhangú bújócskával? S az egésznek miért az a végkicsengése, hogy következetesen egy másik szobából beszélsz át hozzám? Ez valami különös képesség kitartó gyakorlása, vagy téged is megszállt valami megmagyarázhatatlan érzés?

No, látod, az a próbálkozásod például tetszett, amikor „látogatóst” játsztunk, s elvittél Zoé babához.  Keresgéltem az emlékképek között, s a róla készült „lenyomat” valahogy jobban hasonlított a rólatok megformáltra . Őt szívesen hívnám meg máskor is egy játékra.

…

Egyet viszont el kell árulnom nektek: igen, a lehető legjobb stratégia a választott „türelem”-taktika…, mert nem biztos, hogy csak úgy, hanyagul át akarok siklani ezen a fejlődési szakaszon. Hm… nem is tudom… még Zoéval megdumálom!

Időben kell elkezdeni a szülők nevelését!

Ha kamaszkorom átmeneti lázadós korszakát nem a tipikus szülői-nevelői frázisoktól felfokozott hangulatban akarom átvészelni (Lányom, mi ez az újabb öltözködési hóbort? Nem megbeszéltük, hogy 11 óra az 11 óra? Te mindig a füleden ülsz, vagy csak megjátszod a szórakozottat?), időben kell elkezdenem a szülők nevelését. 

A minap épp a játszószőnyegemen tettem-vettem, amikor megütötte a fülemet egy (hangzásában-kivitelezésében is) érdekes mondat (Anyáék hosszú perceken át elemezték, s közben enyhén erőltetettnek mondható mosollyal az arcukon egyre sűrűbben nézegettek felém): „A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él és csak ritkán harap”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor egy-egy hasonló mondatot ez a „szegény gyerek”-jellegű mosoly kísér, s utána hosszú percekig két oktávval magasabb hangterjedelemben folytatódik a velem való üngyümbüngyür-kommunikáció, tudom, hogy vagy a rám fordított idő minősége vagy az önmagunk nevelése családi mini tréning egyik fejezete van éppen napirenden). Vagyis hogy én őket, és nem ők engem??? Hogy a legtutibb taktikán kívül -nagy barna szemeimmel a lehető legszebben nézni- még milyen technikák vannak, amelyek biztos sikert hozhatnak a szülők nevelésében? Ez tetszik! Ezt mindenképpen ki kell próbálnom! Ámbár a feladat nem egyszerű: tükröt tartani megrögzült szokásaik, meggyőződéseik, kondicionáltságuk elé -babamódra, babanyelven. Nem irígylem magam!

Lássuk csak! Apával talán nem lesz annyira bonyolult. Ha valamiért döcögőssé válna a tökélyre fejlesztett szeretlek-technika -a legbájosabb nézés kíséretében a zűrös dolgokkal akkor hozakodni elő, amikor épp eléggé fáradt-ernyedt ahhoz, hogy ne akarjon belevágni elsődleges szeretet-nyelvem tudományos kifürkészésébe, és épp a legjobb passzban van egy szabályok nélküli, „fordítsunk a visszájára mindent”-játékhoz- a hangomat is latba vetve azt kellene elérni, hogy „programozás” címszó alatt ne akarja (mindig csak pár percre!) megszakítani a közös játékot. Így elaprózva amúgy sem hiszem, hogy hatékonyan lehetne „programozgatni” bármiféle „rendszert” is.

A másik, amire jó lenne ránevelni/megtanítani/ha megtanítaná magát: hogy mi módon kell olyan sebességfokozatra kapcsolni, hogy a „valahová megyünk-gyerek, Anya állig beöltözve az ajtóban toporognak-Apára várva-” nagyjelenetünket lassan a felejtés enyészetének engedhessük át. Még szerencse, hogy a természet bölcsebb annál, hogy kizárólag az esetleges emberi belátásra bízza a (meg)nevelés nehéz feladatát, s inkább automatikusan működésbe lépő mechanizmusokat alakított ki erre a feladatra: pl. torkomszakadtából üvöltve, képes vagyok jelezni mikrokörnyezetem számára, hogy valami hiba történt a komfortérzetem körül.

Anyával talán nehezebb lesz a dolgom. Pedig a múltkor azt mondta, hogy én eddig is neveltem és tanítottam őt mindenfélékre. (Hogy is van ez, hogy én erről mit sem tudtam?) Például: hogy én hitettem el vele - azzal, ahogyan megszülettem-, hogy sokkal többre képes, mint gondolta volna. Vagy: hogy akkor tapasztalta meg igazán a szeretet lényegét, amikor a „megsárgulásom” körüli első kis „űrhajó-játékkal” elstartoltunk a nagy közös kalandunk kifutópályáján. De az is igencsak érdekes, ahogyan azt is tanításnak-tanulásnak– ezen belül pedig kíváncsiságot, tudásvágyat, nyitottságot tanulásnak- nevezi, ahogyan az önálló helyváltoztatással járó felfedező kedvem láb- és kéznyomát a lakás minden pontján következetesen otthagyom.

De hogy miért is nehezebb vele a dolgom?  Mert azok az Anyák, akik gyereket, (néha) Apát is nevelnek, ráadásul a munkájuk is az, hogy még sok más embert is folyamatosan csak nevelnek, nehezen zökkennek ki –akár egy játék erejéig is- a gondosan felpróbált szerepből, s folyton csak azt lesik, hogyan tudnának még egy kicsit nevelni. Anya, ha megdumálhatnánk, hogy kis időre átengeded a szerepet, hogy te magad is tudj töltekezni, kitalálnék egy olyan klassz játékot, amelyben csak egy Anya és egy Apa főszereplőre van szükség, s a Mindenáron Nevelő mellékszereplő csak epizód-jelleggel lépne színre. Mert hiszen nem lehet mindig csak nevelni… adni… nevelve adni…

Néha elég csak Anyának lenni!

Krupp manót és Morcos doktor nénit nem akarom!

Nyolc hónapig abban a boldog öntudatlanságban éltem, hogy a levegővétel ugyanúgy ajándék, ahogy a mindennapi kedves mese, vagy éppen a világ felfedezését kísérő határtalanság-érzés, de tévednem kellett. Az elmúlt pár napban bebizonyosodott, hogy ha Krupp manónak úgy támad kedve, és megorol rám valami buta félreértés miatt, hátára csapja méregzsákját –benne mindenféle orrszívó-porszívónak és isten tudja minek nevezett duguláselhárító kütyüvel- és átmenetileg jól összegubancolja a jól felépített játékmenetet, de még a levegővétel felett is zsarnoki módon átveszi a hatalmat.

Igazi cselszövő ez a kis keljfeljancsi! Éjjel támad, amikor úgy gondolja, hogy jó mélyen alszom és nem áll módomban a teljes fegyvertárral megvédeni magam, s még Morcos doktor nénivel is szövetkezik, hogy tényleg semmi se működjön a megszokott módon. Csakhogy nem hagytam magam olyan egyszerűen lefegyverezni. Bármennyire is szorongatta a torkomat, s próbálta erőszakosan ráncigálni a hangszálaimat, hősiesen küzdöttem. Védekező állásba helyeztem magam: jó magasra emeltem a fejem, s amilyen gyorsan csak tudtam, úgy hadonásztam a kezeimmel, hogy jó messzire ellökjem magamtól ezt a kis mitugrászt. Anyáék viszont annál inkább bedőltek az olcsó próbálkozásnak.  Képzeljétek, még arra is rábírta őket, hogy éjnek-éjjelén az ügyeletre rohangáljanak velem, hogy megerősítést nyerjünk Morcos doktor nénitől: tényleg Krupp manó nyerte a csatát. Csakhogy itt is felülkerekedtem a játéktudorokon!  

Először, gondoltam, hatásosabb, ha baráti módon közelítek, hátha nem kezdi mindenáron bizonygatni Morcos doki néni is, ki nyerte ezt a gége-ostromot - még a kezét is próbáltam megsimogatni, megspékelve egy csinos mosollyal, remélve, hogy eltekint a bizonyító eszközök garmadától-, de nem értékelte a közeledést. S mintha Anyát is határozott módon a Krupp-táborba akarta volna átcsábítani: először arra kérte, ugasson úgy, ahogy az álnok manó kényszerített engem az otthonunkban, majd mikor látta, hogy Anya kivételes módon nem akar pályázni a „legegyüttműködőbb szülő” cím megszerzésére (Ejnye, Anya, ez nem volt példaszerű magatartás! Erre majd magyarázatot kérek!)- egy hirtelen tónusváltással arra akarta rávenni, „legyen szíves”, tegyen úgy, mint amikor otthon síróst játszik velem.  Furcsán néztünk össze Anyával, én nagyon mondani szerettem volna, hogy mi nem szoktunk „csak úgy” síróst játszani, s különben is: ahhoz kell valami jó ok, kilátásba helyezett jutalom, hogy én önprodukálás gyanánt sírásra szánjam el magam, de láttam, hogy Anya is lapszuszt kap a nem mindennapi kéréstől, így hát kénytelen voltam ismét magam megoldani a helyzetet: elővettem hát a mára már jórészt elfeledett öltöztetős-vetkőztetős alkalmakra fenntartott sírás-csomagot, s bebizonyítottam- Anyát is megerősítendő-, hogy Krupp manónak mégsem sikerült összegubancolni a hangszálaimat: rekedtes ugyan kicsit ez a köhögéssel vegyített sípoló hang, de az az „ugató”-jelleg, amit olyan erőszakosan keresnek, nem létezik a repertoáromban. S Kruppnak azt a rohamszerű támadást sem sikerült kiviteleznie, amivel oly meggyőzően próbálkozott.

De be kell látnom: némi nyomot azért sikerült hagynia nálunk (bennünk). A méregzsákjából például kigurultak mindenféle cseppek, színes üvegcsék, orrszívónak becézett, az éneklést a megtévesztés eszközeként alkalmazó duguláselhárítók, amiket azóta is több-kevesebb sikerrel beépítünk a mindennapi játék keretei közé, aztán ott van néhány azóta ismételgetett, a közös nevelési szótár részévé vált mondat is, amiért talán egyszer hálás is leszek a ravasz manónak-: Az egyszerű náthát sem szabad lebecsülni! A csapadékos, nedves idő kedvez a Krupp-féle manóeledelek -vírusok, bacik- támadásának, ilyenkor tehát nem adunk fel postán, a legtipikusabb vírusgyűjtő helyen, levelet, főleg nem gyerekkel! És végül: nem szabunk szigorú határidőt a gyógyulásnak, inkább jó ráérősen elbeszélgetünk kis Nózival, a mesebeli hétfejű sárkánnyal, akinek szintúgy sikerült legyőznie a náthát, akárcsak nekem is.

Krupp manót és Morcos doktor nénit tehát nem akarom, de Nózit szívesen fogadtam a barátaim közé!